Elcsigázott anyák nyara
Hogyan érezd jól magad szülőként a végtelen nyári szünetben, és miért nem oké teológiailag az anyai elszigeteltség?
Legutóbbi hírlevelünkben Szabi a pihenés fontosságáról írt, és korábban jeleztük is, hogy nyáron ritkábban jelentkezünk – annak azonban, hogy legutóbbi poszt óta három hét telt el, elsősorban mégsem a pihenés megszentelése volt az oka, hanem az időközben tomboló nyári szünet, amelyben két gyermekemet kell nonstop ellátnom – élelemmel és értelmes programokkal egyaránt, lehetőleg úgy, hogy ez számomra is szórakoztató legyen, ne csak kipipálandó feladat, és közben valahogy tudjak én is töltekezni.
Gyerekkoromban a nyár a szabadságról és a végtelen lehetőségekről szólt, és a vízpartról: nyár elején becsobbantam a Tiszába, és a végén kijöttem belőle. Mondogatták is a felnőttek, hogy csoda, hogy nem nőtt közben úszóhártya az ujjaim közé. Mióta gyerekeim vannak, a nyár teljesen másról szól: folyamatos sakkozás idővel, energiával, programokkal, étrendekkel és mindezek költségeivel. És utóbbihoz szorosan kapcsolódva: a jövedelemszerző tevékenység elvégzése ezen felül is extra szervezést igényel.
Tegnap a strandon a gyerekmedence szélén üldögélve körülnéztem, és szíven ütött a felismerés, hogy mennyire nem vagyok egyedül mindennek terhével. Sorban ültünk ott, mint a verebek: unott, feszült, kiégett anyák az önfeledten pancsoló gyerekeinket vizslatva. És nem, nem arra gondoltam nosztalgikusan, hogy vajon belőlem hova lett ez az önfeledten pancsoló gyerek, hanem arra, hogy te jó ég, még hátravan öt hét! És már most hogy nézünk ki. És arra is, hogy én nem akarok teljesen kiégni szeptemberre. Élni akarok a nyáron, mert ahhoz még fiatal vagyok, hogy a medence szélén töltsem az árnyékban az egész szezont. Ki akarok lépni a fényre. Na nem a rivaldafénybe, nem is az égető napfényre, csak úgy simán a fényre, tudjátok, amitől azt érzi az ember, hogy él. Persze nem csak magam miatt, hiszen ez is társadalmi munka: a gyerekeknek sem jó elszigetelt és kifacsart anyákkal tölteni a nyári szünetet.
Ezért arra gondoltam, hogy könnyedebb nyári olvasmányként megosztom veletek túlélési trükkjeimet, és azt is elárulom a bejegyzés végén (hogy azok se unatkozzanak, akiknek nincs gyerekük), hogy a gyerekek (és az anyák) leválasztása és elszigetelése a társadalomról szerintem miért nem helytálló modell teológiailag (sem).
Kezdjük a költséghatékony túlélési trükkökkel:
Könyvtár
Olvasni tudó gyereknek a legjobb elfoglaltság. Egy hely, ahol lelassulhat, elcsendesülhet, kedvére válogathat olvasnivalókat arra a hosszú és szomorú időszakra, amikor a könyvtárak is bezárnak augusztusban. A kisebbek is élvezik a válogatást és a lapozgatást, nagyobb testvér vagy szülő segítségével ők is olvashatnak. Ha a gyerekek elvannak, a szülő is kedvére válogathat a felnőtt részlegen. Saját magunkkal szemben ne legyenek nagy elvárásaink: nekem az egyébként teljesen befogadható terjedelmű Brilliáns barátnőmet Elena Ferrantétól hosszabbítással sem sikerült elolvasnom, sikerélményt hozhat viszont a gyönyörűen megírt, mindössze kilencvenoldalas Válasz Helga levelére Bergsveinn Birgissontól. Lehet a nyár a versek időszaka – olvass és írj verseket a végtelen nyarakról, áradjon az elszigetelt anyai tapasztalat a kortárs költészetben.
Szabadstrand vs. fizetős
Valószínűleg minden azért nincs veszve: az első utam szülőként is valamilyen tóhoz vagy folyóhoz vezet minden nyáron, igazából az egyetlen kritérium, hogy legyen közel, legyen homok és víz, és ezzel kb. el is vagyunk egész nap. Én mondjuk jól úszom – jobban is, mint amennyire futok (a lábsérülésem óta, ugye), ezért nekem a víz biztonságosabb közeget jelent, mint bármi más, de vízben kevésbé magabiztos szülők ne folyóparton pancsoljanak egyedül a gyerekekkel. Bennem mélységes tiszteletet ébresztenek csodálatos folyóvizeink, a Tisza, a Duna vagy a vadregényes Túr is, de úgy tapasztalom, hogy ez a tisztelet nem velünk született tudomány, a gyerekeknek is át kell adni.
Akik tartanak a folyóvizeinktől, azoknak segíthet a fizetős strandok áldásos szolgáltatása: az úszómester intézménye, aki rögtön ott terem, ha baj van, és – valamit valamiért – akkor is belefúj a sípjába, ha baj lehet. (Ez is mutatja, hogy a mindsetem menthetetlenül anyaüzemmódra váltott: a vízre egyből veszélyforrásként tekintek, ami eszembe sem jutott volna gyerekként.)
Templom
Bár a gyerekbibliaórák a nyári szünetre leállnak az istentiszteletek alatt, mégis érdemes lehet gyerkőcökkel templomba menni, mert ezen épületek téli hátránya – tudniillik, hogy hűvösek – nyáron nagy előnnyé válik; másrészt úgy tapasztalom, hogy felszabadultabb, könnyedebb a légkör az évnek ebben a szakaszában a gyülekezetekben is, közvetlenebb és megengedőbb mindenki a gyerekesekkel, a bibliai történetekről pedig jókat lehet beszélgetni. Nyaralás alatt pedig a helyi közösség egészen más arcát ismerhetjük meg, ha benézünk egy-egy istentiszteletre (vagy misére).
Fesztiválozz, koncertezz, barátkozz!
Tudom, hogy az énidő leginkább bozótharcra hasonlít: akkor lesz, ha kitaposod magadnak, de ha megteheted, menj emberek közé! A nyár hemzseg a jobbnál jobb fesztiváloktól, keress barátokat, szervezz gyerekfelügyeletet, szerezz magadnak új nyári élményeket – olyanokat, amik téged töldenek fel. Ha ez nem a koncertezés, hanem az, hogy egy könyvvel kifeküdj valamelyik közeli vízpartra, vagy igyál néhány fröccsöt a barátaiddal, akkor azt szervezd meg, de szervezd meg! Menj, menj, menj!
Utazz egyedül!
Fel a hátizsákot és a kedvenc könyvedet, és vegyél egy vonatjegyet valahová. Látogasd meg régi barátodat egy másik városban, vagy csak egy közeli kisvárost, ahová rég el szerettél volna jutni. Egyedül utazni önismeret: saját tempód, igényeid, ízeid felfedezéséről is szól. Ha nem is utazol el, adj magadnak néhány olyan napot, amikor nem folyamatosan mások programja és napirendje megy a fejedben, hanem csak a sajátod. Eleinte furcsa lesz, de minél jobban tudsz kapcsolódni magadhoz, annál jobban fogod élvezni. És annál jobban fogod aztán élvezni a gyerekekkel töltött időt is.
Nem könnyű felszabadult anyának lenni nyáron sem, ezt én jól tudom, és ezt csak tetézi az a teljesíthetetlen elvárás, amit a testünk felé mi magunk is támasztunk, mert belsővé tettük a beach body kultusz összes elvárását. Valójában azonban a testünk csak kis részben határozza meg, hogy kik vagyunk, a személyiségünk sokkal-sokkal több ennél. (Ezt még én is tanulom.)
Tudom viszont azt, és ez a másik gondolat, ami szöget ütött a fejemben az elszeparált gyerekmedence szélén ülve (mert oda felnőtt ugye nem mehet be, gyerek viszont nem maradhat felügyelet nélkül, marad tehát ez a köztes megoldás, amikor se itt, se ott nem vagy, se a felnőtt részlegen, se a gyerekben igazán: a medence szélén üldögélés): bár fontos a biztonság, nem fizetünk-e túl nagy árat érte, ha az csak úgy garantálható, hogy bizonyos társadalmi csoportokat elszigetelünk onnan, ahol az élet és a nyár valójában zajlik?
Régóta az a benyomásom Istenről, hogy akik közel kerülnek hozzá, egymáshoz is közel kerülnek, és ha eltávolodunk Istentől, egymástól is eltávolodunk. Elidegenedünk kapcsolatainkban. Nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, valóságok és szigetek jönnek létre közösségeinkben, társadalmunkban. Ezért minden olyan közösség, amelyik elszigetel embercsoportokat, értelemszerűen nem vihet közelebb minket egymáshoz, nem tükrözi az isteni szeretetet, amiben ugye hiszünk.
Ezek az elszigetelt anyák a medence szélén egy olyan társadalom szomorú lenyomatai, amelyekben az anyák valahol félúton megrekedtek: a gyerekmedencébe már nem mehetnek be, de az őket valóban feltöltő, valódi rekreációs tevékenységektől is el vannak vágva, azokat nem végezhetik a strandon vagy a társadalomban, főleg akkor nem, ha gyerekekkel együtt vannak. Hogy néz ki a gyerekeivel a strandon egyedül fröccsöző anyuka? Felelőtlen! A gyerekeivel a strandon söröző apuka? Laza! És ez csak az egyike annak a rengeteg kettős elvárásnak, amik között élünk.
Ezen csak összefogással, társadalmi akciókkal lehetne változtatni, és rengeteg egyéni példával, amikor anya meri és tudja azt tenni, ami őt feltölti. Amikor megadja a lehetőségét annak, hogy neki is megadhassa a nyár, amit adni tud: felszabadultságot, pihenést és új élményeket. Amikor nem kell kipihenni a nyaralást, vagy nem is kell nyaralásba menekülnünk az életünkből, mert tudjuk, hogy hogyan töltekezzünk benne. Így lehetünk társak a teremtésben és egy olyan társadalom kiépítésében, amiben kevésbé vagyunk elszigeteltek. Lehet, hogy ebből nem lesz társadalmi mozgalom, mert annyira túlterheltek és izoláltak vagyunk – főleg egyedülálló szülőként –, hogy ilyesmire nincs kapacitás. De talán már az is mozgalmi, ha elhisszük, hogy merhetjük jól érezni magunkat, és tehetünk is érte.
Új hírlevéllel már csak augusztusban jelentkezünk, addig is kitartást és szép nyarat mindenkinek!
Borítókép: Fakhri Labib/Unsplash