Az Isten elrendelte, mi mégsem törődünk vele
Vajon elvesztettük teljesen a pihenést mint szent időtöltést?
Mikor pihentél utoljára? De úgy istenigazán. Nem arra gondolok, mikor elutaztatok valahova a barátokkal vagy családdal, és igazából végigdolgoztad a hetet az Airbnb rendben tartásával vagy a folyamatos utazástervezéssel. Azokra a délelőttökre-délutánokra vagy akár csak órákra gondolok, amikor végre egyedül maradtál, és azt tehetted büntetlenül, amit szeretsz, és ami feltölt.
Nekem a héten volt erre lehetőségem, de elbaltáztam. A feleségem nem volt itthon az egyik délelőtt, én meg ezzel a nem várt szabadidővel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Egy bepótolandó sorozat nézése vagy egy régen megvásárolt könyv forgatása helyett csak fetrengtem a kanapén, és tiktokoztam (bocsánatot kérek minden entellektüeltől). Mire észb ekaptam, hogy valami hasznosat is csinálhatnék, a feleségem már rég hazaért, és a várva várt pihenés, az újraindítást segítő szabadidő el is múlt.
Lehangoló rádöbbenni arra, hogy már a pihenésemre is úgy kell tekintenem, mintha az egy elvégzendő feladat, teljesítendő munka lenne. Hogy annak helyet kell szorítani a naptárban előre, meg célokat kell megfogalmazni, hogy akkor ebben az idősávban ezt és ezt fogom véghez vinni rekreációként. A kultúra, amiben élünk, még rá is erősít erre. Számtalan olyan instaposztot vagy videóajánlót látok nekem kiajánlva önsegító oldalaktól, ami arról szól, hogy egy értelmes, egészséges embernek így és úgy kell megszerkesztenie egy napját. Ha pedig a szabadidődet nem úgy alakítottad, hogy az jó legyen önfejlesztésre vagy egy mellékvállalkozás (!) kialakítására, miért is kelsz fel egyáltalán? Egyszerűen feláll a szőr a hátamon attól, hogy ez a tőkeközpontú vállalati gondolkodás még az életemnek a munkamentes, pihenésre szánt idejét is a folyamatos termelésre akarja átváltani, és azt látom olykor, hogy ettől a kereszténység sem mentes.
Gyülekezetbe járó olvasóink számára bizonyára ismerős lehet az a kifejezés, hogy gyümölcstermés. Ezt a mezőgazdasági képet Jézus használja arra, hogy a tanítványoknak egész életükkel, munkában és pihenésben egyaránt olyan életet kell élniük, amely tanúságot tesz arról, hogy milyen is az Isten, és hogy milyen ajándékokkal árasztja el népét. Ilyen tanúság az, hogy a tanítványok szeretik egymást, türelemmel fordulnak a másik felé, örömöt hoznak az emberek életébe, vagy józan, önmegtartóztató módon élnek. Egy ilyen gyümölcstermő élet sok prédikációban elvárásként hangzik el a Krisztusban hívő emberek felé, és valóban van abban valami, hogy kereszténységnek nevezhető-e az az életforma, amely nem terem gyümölcsöt.
Matt Skinner evangélikus újszövetséges professzor a következőt írja:
„Képzeljük el, amikor a vallás már nem hoz gyümölcsöt. Képzeljünk el egy olyan vallási hagyományt, amely nem tud vagy nem akar irgalommal és szépséggel hozzájárulni a világhoz. Képzeljünk el olyan gyülekezetet, amely annyira nincs kapcsolatban a közösségének szükségleteivel és változó demográfiai összetételével, hogy istentisztelete elszigetelt kulturális önimádatként szolgál. […] Képzeljünk el egy olyan teológiai rendszert, amely leginkább azért létezik, hogy állandósítsa saját és hívei kiváltságait, és csak tápanyagot szív a talajból anélkül, hogy bármit is tenne az emberek éhségének megfékezéséért.”
Bár a kereszténység halott, ha nem terem gyümölcsöt, nem gondolom, hogy a keresztény ember az lenne, ha életének pár percét, óráját vagy rövid idejét nem állandó gürcöléssel, alkotással, problémamegoldással, munka miatti kattogással vagy mások megmentésének tervezésével tölti.
Sőt talán a pihenés az, ami az egyik legszentebb küldetése annak, akinek fontos az Isten szava.
Isten ugyanis már a kezdet kezdetén, a teremtés során nagy figyelmet fordít arra, hogy a pihenésnek legyen ideje. Ez a hetedik nap, a teremtés utolsó aktusa, a sabbat. Ennek ideje több, mint egy egyszeri leállás. Ez az idő az életről szól. Isten ebben a pihenésben élni hagyja a teremtést. Hagyja, hogy a föld tovább formálódjon, hogy a növények növekedjenek, hogy az állatok erősödjenek és hogy az emberek jól legyenek, békességben és szeretetben. És maga is részt vesz benne, megpihen. Megszenteli ezt az időt, és parancsba is adja az embernek a Tízparancsolatban – „Szenteld meg az ünnepnapot!” –, hogy ennek ideje az ember számára is különösen fontos legyen.
Mert ez az, ami élvezhetővé teszi az életet, és segíthet megélni azt a kevés pillanatot, ami adódik nekünk ebben az életben. Ez az, ami kitisztíthatja a bennünk lévő gondolatokat, és esélyt adhat arra, hogy meglássuk, mi az, ami életet hoz, és mi az, ami nem. És ez az az idő, amely gyógyulást hozhat. Regenerálhatja megfáradt testünket-lelkünket, és levegőt adhat annak a sebnek, amelyet már régóta takargatunk.
Vajon mikor merjük kimondani azt, hogy erre a szent időre nekünk feltétlenül szükségünk van, és nem élhetünk többé olyan rendszerekben, amelyek ezt ellehetetlenítik? Sőt mikor tudjuk kimondani azt, hogy ez a kereszténység ősi hagyományának egyik legszentebb öröksége? És mikor hagyjuk már végre békén – egyházi személyként különösen – azokat, akiknek talán egy pillanatnyi lélegzetvételre, némi sabbatidőre van szükségük a nagybetűs békességhez való visszataláláshoz?