Szabad-e nőnek lenni az egyházban?

Avagy szabad nőnek lenni szubkultúra.

Megragadom az alkalmat, hogy a nemzetközi nőnap közeledtével egyik kedvenc témámról írjak: nők és kereszténység viszonyáról, vagyis most pontosabban arról, (nekem) milyen (élmény/tapasztalat) keresztény nőnek lenni a 21. században.

A múlt heti, házasság hetéhez kapcsolódó posztban már bele is csaptunk ebbe, így ez a mostani folytatásnak is tekinthető. Sokféle reakció futott be hozzám az előző bejegyzés miatt; néhányan azt jegyezték meg, hogy szinte már szégyellik magukat azért, mert házasok (légyszi, ne tegyétek, a kapcsolat és kapcsolódás alapvető emberi szükséglet, legyetek boldogok, és ne zsigereljétek ki magatokat és egymást); volt, aki azt kifogásolta, hogy biblikusan nem helytálló az a gondolatmenet, hogy nem hívő és hívő ember házasodhat (erre egyszer érdemes lehet majd egy külön posztban reagálni); és olyan is akadt, aki elkerekedett szemmel jegyezte meg: kicsit mintha feministásra sikerült volna a gondolatmenet. Az illetőt volt szerencsém szóban megnyugtatni: mivel az is vagyok!

Csakhogy „out” feministának lenni keresztény közegben még mindig nagyon hajmeresztő, lélegzetvisszatartó, kerülendő valami, és szerintem azért, amiről kicsit bővebben szeretnék most írni itt: mert a női tapasztalat, a női lét és a női(es)ség úgy egyáltalán – szerintem – egészségtelen mértékig száműzetett a keresztény kultúrából (haha).

Hosszas kultúrtörténeti fejtegetésbe is lehetne ezen a ponton kezdeni arról, hogy mi ennek az oka, és az is hangozzon el, hogy természetesen mindez nemcsak a kereszténység hibája, hanem a patriarchális, kapitalista (etc.) társadalmi berendezkedésünké is, amelyekben a nő vagy otthonra száműzetik, kvázi gyerekszerepbe, és/vagy teljesítménye alapján mérettetik meg a munka férfias világában, vagy mindkettő. Mindennek nagyon sok káros következménye van a nők életminőségét tekintve.

Ennek a konzerválásáért pedig – legalábbis abban, hogy mennyire figyelmen kívül hagyott, sőt elvárt a túlterheltség mint alapélmény és egyfajta meghasonlottság – a keresztény közeg szerintem sokat tesz (vagy nem tesz az ellenkezőjéért).

Vannak persze olyan területek, ahol vannak női vezetők – többnyire azért, mert azok a területek egyébként is annyira alulfinanszírozottak, hogy szinte kizárólag nők dolgoznak bennük –; ilyen az oktatás és a diakónia, de most nem is a pozícióra szeretném ezt kihegyezni (bár nem elhanyagolható tény, hogy a magyarországi történelmi egyházak vezetésének 100 százalékában férfiak ülnek), hiszen nem pozícióféltésről van szó.

Hanem arról a tapasztalatról, amit a tavaly tavaszi „Kereszténység és nők” témájú kurzus hallgatói is megfogalmaztak: egyszerűen nem találják a női(es)ség helyét, így a saját helyüket az egyházban. Az említett kurzus egyébként nem egyházi intézményben, hanem a Bíbó István Szabadegyetem szervezésében zajlott, a résztvevők nagy része mégis egyházi közegben élő és vagy/dolgozó, hívő nő volt. Katolikus újságíró; nagycsaládos lelkészfeleség; református egyetemi tanár; szerzetesnővér – tehát mindenféle felekezeti hátterű nő vett részt, akik tenni szeretnének (és tesznek is!) egyházukért, magasan képzettek, és/vagy az egyházban dolgoznak, mégsem találják a helyüket benne.

A felvetett problémák az elvárt öltözködési sémáktól kezdve a történelmi örökségen át Jézus nőkhöz való viszonyán keresztül a kiosztott női szerepekig terjedt, és végig ott motoszkált a levegőben annak a feszültsége, hogy ha hívő nőkként elhívásunk, tálentumunk, adottságaink vannak, mégis miért érezzük magunkat láthatatlannak, ha kilógunk a sorból?

Hadd világítsam ezt meg néhány személyes példával. Kezdjük a testtel, mert az egy hihetetlenül felülértékelt tényező társadalmilag, ugyanakkor rendkívül lenézendő adottság az egyházi közegben. Tapasztalatom szerint az egyházi közeg (és kimondott-kimondatlan értékítélet) a nőket két részre osztja: a (slampos) értelmesekre és az (ostoba) cicababákra. Persze ez így sarkításnak tűnhet, de számtalan példa jut eszembe, mi történhet, ha megszegjük ezeket az íratlan szabályokat. (Egyszer például egy kedves, idősebb katolikus plébános cicababázott le, mert – egyébként nem túl rövid – szoknyában és csizmában mentem az ökumenikus imahét utáni fogadásra.)

Mindeközben a „világ”, amelyben lányként, nőként helytállunk, egyre nagyobb szabadságot ad nekünk abban, hogy mit vehetünk magunkra és hogyan éljünk. Keresztény közegben viszont nehéz lehet nőnek lenni, ha eltérünk a szereprepertoártól, amely továbbra is sokszor az archaikus és roppant degradáló nőképekkel dolgozik: szent, prostituált, anya és boszorkány. (Erről írtam egy hosszabb tanulmányt a Credo folyóiratba Tyúkanyók, vénkisasszonyok és csinibabák helyett szolgatársak – Női lelkészek médiareprezentációja címmel, a témáról pedig itt beszélgettünk korábban) Mindenesetre, az mindig egyértelmű, hogy a szerepek közül melyik az elvárt és melyik a lenézendő - így az is, hogy mi melyikbe nem szeretnénk tartozni.

Sok szempontból már oldódik ez a helyzet, legalábbis rugalmasabban kezelhetőek a határok (nyilván nem néznek le, ha szoknyában jelensz meg a templomban), de még mindig ott vannak, és csak akkor tudod meg, hogy ott vannak, ha átléped őket. A nők számára pedig, akik elfáradtak a játékban, két lehetőség kínálkozik: vagy tovább tolják a szekeret az egyházban, taposva az utat a később jövő (nő)társaiknak, vállalva, hogy sokszor ezerszer többet kell letenniük az asztalra, hogy elismerést kapjanak; vagy kiszállnak a buliból, és elfogadják, hogy nőnek lenni még mindig szubkultúra, és ebből a felfedezésből szervezik saját köreiket, osztják be saját energiájukat és élnek (talán szabadabb) életet. Mindkét út nagyon becsülendő, és persze még ezerféle út létezhet. Ha pedig mindegyik felé tisztelettel - legalábbis megértéssel - fordulunk, akkor még egy dolog növekedhet: a női szolidaritás.

(Mert ugye a ránk erőltetett különböző archaikus női szerepekből egymás lenézése is következik. És itt engedjetek meg még egy személyes kitérőt: nekem is nagyon nehéz volt nem utálni vagy nem lenézni a nőiesebb nőtársaimat, akik közül mindig intelligenciámmal akartam kiemelkedni - mert nyilván a rendelkezésre álló szereprepertoárok közül inkább a slampos okos akartam lenni, amíg ki nem szálltam a férfiak figyelméért folytatott versenyből, és rá nem jöttem, hogy hiszen hát én is ilyen vagyok, ráadásul Isten teremtett ilyennek, mégis hosszú még az út odáig, hogy ki tudjam mondani – és még hosszabb, hogy meg is tudjam élni –: nincsen a testemben, testemen semmi szégyellni való.)

A pálya tehát a férfiak felől nézve egyenes, visszafelé (a nők irányába) lejt, és az lehet a benyomásunk, hogy a mi vállunkon alapvetően nem a saját jóllétünk, hanem csupán a nyugodt, békés, megszokott világrend nyugszik, és ki tudja, mi történne, hogyha a nők több időt szánhatnának magukra és pihenésre, illetve ugyanazt az emberi minőséget képviselhetnék és készségeiknek (elhívásuknak) megfelelő hivatást tölthetnének be? Nem kellene egyfolytában küzdeniük vagy szoronganiuk valami miatt, és szabadabban valósulhatna meg Isten terve és munkája rajtuk keresztül. Virágzó, boldog nők, családok és társadalmak jöhetnének létre, ha a nőket teljes értékű emberként és nem adakozóként kezelnénk, akiknek ugyanúgy megvan a maguk joga a pihenéshez, teljes élethez, mint bárki másnak.

De a nők közötti szolidaritás és egyáltalán bármilyen, kifejezetten nőket érintő kezdeményezés nyomai ma is csak szubkulturálisan szerveződnek az egyházban – és más „nagy” intézményekben is – összekacsintásokkal, cinkos mosolygásokkal, baba-mama körökkel és saját készítésű termékekkel – és azok megvásárlásával, majd női előadók, szakértők meghívásával és megkérdezésével, netán női egyházvezetőkkel folytatódhatnának.

Szolg. közl.: Biztos sokaknak feltűnt, hogy a mai posztot Nagy Szabolcsnak kellett volna írnia a szokásrend szerint, ezért szeretnélek megnyugtatni benneteket, hogy nem feminista összeesküvés történt, melynek keretében egyeduralomra törtem itt, pusztán elfoglaltságaink miatt úgy volt praktikusabb, ha cserélünk. Szóval jövő héten Szabit olvashatjátok majd. Addig is köszi a figyelmet, ajánljatok minket másoknak is, ha tetszenek a posztjaink, és bátran szóljatok hozzá a felvetésekhez.