Nevető nők (egy)háza

A mai kicsit megint személyesebb poszt lett arról, hogyan tanultam meg váratlanul mosolyogni és arról, hogy (miért) rögös a felszabadult nő útja az egyházban.

Néhány nappal ezelőtt egy ELTE-s kurzuson, ahol jövendőbeli újságírókkal beszélgettünk arról, milyen szülőként, anyaként, többgyerekes anyaként, egyedülálló anyaként, netán egyedülálló többgyerekes anyaként (pacsi!) helytállni „a média világában”, készült rólam néhány felvétel. Nagyon meglepett, hogy mennyire meglep, hogy mennyire új nekem az az arcom, amit a képeken látok. Kiültem a sérült lábammal, felszedett kilóimmal (ebből a kombinációból készült rólam nem kevés előnytelen kép is az elmúlt évben), és azt látom, hogy a legtöbb képen nevetek. Mindig úgy tekintettem magamra, mint aki nem tud, nem mer mosolyogni, vagy mint akinek nem áll jól. Tényleg meg voltam erről győződve, valószínűleg azért is, mert az egyik első fogam gyerekkorom óta elszíneződött. De azért is, mert a nevető nő sztereotipikusan vagy kacér, vagy bugyuta, én pedig mindig a komoly és okos lány akartam lenni. De most már simán csak egy felszabadult nő szeretnék lenni, amilyennek teremtettek – és érzem, hogy még nem egészen értem oda hozzá; hogy valami még mindig elválaszt tőle, és azt is, hogy odajutni sokkal nehezebb, mint gondoltam. (Nyilván, a lábtörésem sem könnyített ezen.)

Korábban megpendítettem már itt is ezt a témát, és most, feltámadás ünnepe után nem sokkal, nagypéntek egyértelműsége után arról a bonyolult útról szeretnék írni, amit számomra az élet, a szabadság és a mosolyom jelent. És arról, hogy miért vagyok szinte biztos abban, hogy a (felszabadult) nő útja nem lenne ennyire rögös, ha nem húzná le még mindig nagyon sok teher, ami az egyházon belül rakódik rá. 

Visszaolvasva a Szabad-e nőnek lenni az egyházban? című posztomat is kicsit az az érzésem, hogy abban is csak kerülgetni mertem ezt a témát, mintha még mindig nem lehetne erről beszélni vagy csak nincsenek meg a megfelelő szavaink hozzá. De úgy érzem, hogy amit eddig erről írtam vagy mondtam, az nem elég, és most is kerengek csak akörül, hogy is lehetne szavakba önteni valamit, ami ennyire testi és nem nyelvi jelenség. És itt most nem a szexualitásra gondolok elsősorban, hanem arra, hogy milyen egy nő testében létezni, egyházi közegben. 

De mikor máskor próbálkozzon meg vele az ember lánya, ha nem nagypéntek kitaszítottsága és a test feltámadásának ünnepe után? 

Ám még mielőtt belekezdenék, még egy problémára ki szeretnék térni, ez pedig a nézőpont kérdése. Nagyon-nagyon jó lenne most egy nagy közös tapasztalat biztonságos általánosításai mögé bújni, mert nem szeretném ebben a kényes témában csak magamat kitenni, de hát elsősorban mégis csak a saját magam tapasztalatait tudom megírni, így meg kell kérjelek benneteket, hogy semmit ne vegyetek univerzális igazságnak. Ez csak az én igazságom. Ráadásul nem is igazság, inkább érzet, öröm, kínlódás. 

Ha a testemre nézek, még mindig sokszor szorongok. A méreteim miatt, a tartásom miatt, a fájdalmaim miatt és egyre inkább (ez új): a korom miatt. Azt megtanultam a sérülésem útján, hogy a test mindig üzen, ahol a fájdalom összegyűlik, annak oka van, azt oldani kell (nem számítva az olyan látszólag értelmetlen és grandiózus fájdalmakat, mint egy kereszthalál, egy lábtörés vagy egy epegörcs), és hiába tanultam meg ezt a sok okosságot, hiába próbálok meg odafigyelni a tartásomra, hogy kevésbé fájjon, sokat nem javul a helyzet (sőt, a helyes tartás, ugye, gubancokat okoz máshol). Azt hiszem, viszonylag magabiztos valakinek tűnhetek, mégis nehéz elfogadnom, hogy (ebben a) testben élek. (Megtudtam, hogy ez a magasan funkcionáló szorongás egyik tünete, ami nem mentális betegség, ettől még sokak életét nehezíti meg, elsősorban olyanokét, akik nagyon magas elvárások között nőttek fel.) 

Szóvel fel tudnék sorolni egy rakás dolgot, amiben sokkal jobb vagyok, mint a testtudatosság, és még az is lehet, hogy a fizika vagy még akár a kémia is köztük lenne. Igen, azt hiszem, bármi sokkal jobban megy, mint más emberek (mindegy, hogy férfiak vagy nők) jelenlétében testben jelen lenni és felszabadultnak lenni. Ezért többnyire túlbeszélem a társas helyzeteket (is). És azt is tudom, hogy ez még ennél is sokkal rosszabb volt, csak amíg fiatal voltam, nem nagyon kellett ezzel foglalkozni, mert akkor az ember kb. mindenképpen (és minden képen) jól néz ki. 

De szétszorongtam magam a testemben a húszas éveimben is. Azt gondoltam (és ez biztos, hogy az egyházi közegből szivárgott le a zsigereimbe), hogy kb. minden bűn, amit csinálhatok vele, ezért nem csináltam vele semmit. Nem mozogtam, nem táncoltam, nem voltam cselekvő ebben a testben, az elmémben annál inkább. Világokat építettem magamban, összefüggésekre jöttem rá, szavakat és hangokat adtam ki, de nem _tettem_ semmit. 

Amikor az utcán megfogták a mellem úgy tizennégy éves koromban, azt mondták, vegyem elismerésnek. Amikor egyetemista koromban egy kihalt budai utcán egy pasi leoldotta előttem a kertésznadrágját, majd utánam füttyögve elő is vette és odafutottam azokhoz, akik vártak rám, azt mondták, ne drámázzak. Amikor megjött, azt mondták, ne használjak tampont, mert magamhoz nyúlni bűn; amikor elkezdett nőni a mellem, azt mondták, ne hordjak melltartót, mert tönkreteszi. Így hát titkoltam, hogy tampont használok és melltartót hordok, és így tovább. És tisztában vagyok vele, hogy privilegizált, értelmiségi családban felnőve hasonlóan értelmiségi pasik mellett ezek a tapasztalatok eltörpülnek nőtársaim általános tapasztalatai mellett. Kivételezett helyzetben voltam, sok szempontból úgy, mint egy hercegnő. 

Nem erőszakoltak meg soha, de az obligát szexista megjegyzések olyannyira az életünk részei voltak, hogy nemrég újra megnézve a Csoda Krakkóban című, lassan húszéves filmet (ami akkor egyébként nagyon jó kritikákat kapott), vágott arcul csak igazán: abban nőttünk fel, majd azokban a kétezres években értünk nővé, amelyek azt üzenték, hogy megpróbálhatod ugyan, hogy legyen saját életed, elképzelésed arról, hogy mivel töltöd az időd, és mit szeretnél kezdeni az örökségeddel és a tehetségeddel, azért azt, hogy mikor és mennyi időt tölthetsz vele, a körülötted lévő férfiak fogják meghatározni. Ahogyan azt is, hogy méltó vagy-e a figyelmükre. 

A film – Groó Diána első filmje – egyébként arról szól, hogy egy lány Krakkóba megy restaurálni egy csodarabbi sírját, és ehhez éppen egy olyan könyvre van szüksége, ami kell egy – a történet szempontjából egyébként indokolatlanul – művelt srácnak is az antikváriumból. A könyv a fiú őseié volt, aki nem tudta elgyászolni a nagymamáját, aki felnevelte, ezért egyrészt ellopja a könyvet lánytól (másrészt fel szeretné támasztatni a nagyit a csodarabbival). A lány így üldözi a megmentőnek álcázott tolvaját, miközben az utcai artista, a maffiózó, a pincérfiú és az öreg gondnokot leszámítva kb. minden férfi fel akarja szedni. Ő pedig csak restaurálni szeretné azt a sírt. És az összes borzasztó szexista megjegyzést kedves mosollyal hárítja el. Arcba vert most ennek a természetessége - és az, hogy hirtelen mennyi minden változott meg ezzel kapcsolatban, ha csak a filmeket nézzük.

De biztosan nyomot hagyott bennünk, bennem legalábbis mindenképpen. Mintha önmagában az, hogy nőnek születtem, rejtegetni való dolog lenne, és próbáltam megtagadni ezt az adottságot. Lenéztem a nőies és kacér nőket, és azt tanultam meg, hogy a férfias férfiaktól félni kell. És miközben magamra zártam a testem, senkitől nem hallottam, hogy a testünk, így a nőiességünk Isten ajándéka, annak előbb-utóbb ki kell nyílnia, mielőtt még elvirágzik (vagy helyrehozhatatlanul tönkremegy a tartásunk), és azt sem, hogy mennyi bántásban, manipulációban és visszaélésben lehet részem akkor is, ha jól felépített elmepalotákban kerengek magam és a másik ember körül, nem testben és nem tettekben.

Az ivódott belém, hogy (okos? szép? szókimondó? karakteres? szarkasztikus?) nőnek lenni veszélyes. Még veszélyesebb felszabadult nőnek lenni, mert azt a pasik felhívásnak veszik keringőre, ezért behúzódtam testben és előre menekültem a szavakban, mert ott éreztem magamat biztonságban. Emlékszem, hogy Budapesten a mozgólépcsőn kapucnit húztam és levegőt fújtam az arcomba, hogy ne nézzenek meg az emberek. Nem tudom hordani a testem, és lehet, hogy már nem is fogom tudni megtanulni. A rejtegetés, a szégyen, ami a tartásomon, a testemhez való viszonyon és mindenen olyan nyomot hagyott, amit ennyi idősen már nem lehet korrigálni. Súlyosak lettek a lépteim, nehéznek éreztem ezt a terhet, és el is nehezített. Azt hiszem, sokan küzdöttünk ezzel, akik nem a kinézetünknek köszönhetően akartunk előrébb jutni. De már nem nézem le (valójában irigykedve) a nőies nőket sem, és nem tartom magamat külömbnek náluk. És - ez fontos - nem nézem le a férfiakat sem. Próbálok minél többet beszélgetni velük ezekről a furcsa és bonyolult jelenségekről, amit a nők tapasztalatai jelentenek, hozhatnak be egyházon belül és kívül. 

Az is lehet, hogy egyszer majd én is el tudom hagyni a próbafülkeszégyent, a méretszégyent, a fogyás kényszerét, hogy egyre jobban tudom kezelni, ha valaki azt mondja: “ez kicsi lesz rád, sajnos”. (Pro tipp: vissza kell kérdezni: miért sajnos?) Elfogadni és belakni a testem úgy, ahogy van. Nyáron egyenes gerinccel végigsétálni (legalábbis sántikálni) egy strandon akkor is, ha messze nem vagyok a beach body birtokában; úgy felöltözni, hogy ne elrejtsen, hanem kiemeljen; hallgatni a testemre és megtenni vele dolgokat, amikről azt hittem, hogy képtelen rá. Vállalni és kihúzni magam ebben a csodálatos és roppant fájdalmas testi valóban. Ezek az új életcéljaim. És tudom, hogy a teremtettség okos szerkezet, nem véletlenül vagyunk úgy kitalálva, ahogy. Nem tudtam megfejteni, hogy miért és kinek érte meg mindezt évszázadok során így elnyomni, miért hagytuk magunkat (testünket) elnyomni (vagy legalábbis nem belakni), de hiszem, hogy ehhez a feladathoz és lehetőséghez is fel kell és fel lehet nőni egyszer. Hiszem, hogy lehet olyan egyházunk, ahol nőnek (nem kizárólag anyának és feleségnek) lenni, és nevetni is ér. És ahol a nő a nőtársa kezét tudja fogni ezen az úton. (És ahol nem akarom egyfolytában zárójelbe tenni már majd a lényeget.)