Ahogy egymással bánunk, az az egyházunk

Vasárnap ültem a templomban, és azon kaptam magam az - egyébként színvonalas - igehirdetés hallgatása közben, hogy azon gondolkodom, mi tesz bennünket valójában közösségé. Azon, hogy vajon az egyház közössége (úgy is, mint felekezet és úgy is, mint egyházközség) nem ugyanannyira elképzelt közösség-e, mint a nemzethez tartozás érzése vagy bármilyen olyan közösséghez kapcsolódó identitás, ami túlnő a személyes kapcsolatokon?

Az „elképzelt közösség” kifejezés Benedict Anderson politológus/történésztől származik. Szerinte a 18. századtól kezdve a vallásos gondolkodás egyre inkább kiszorult, míg a tudományos-racionalista szemléletmód lett az értelmezés új kerete, a megváltás abszurddá vált, ez pedig „mindennél szükségszerűbbé tette a kontinuitás valami más formáját” (Benedict Anderson: Elképzelt közösségek, 2006: 24). Így a közösségeknek szekuláris keretek között kellett jelentést formálniuk a véletlenszerűségből. Anderson szerint kevesebb dolog volt megfelelőbb ennek a célnak az elérésére, mint a nemzet eszméje. Az elképzelt közösség tehát nagyjából azt a tudatot jelenti, hogy egy közösséghez tartozunk, annak ellenére, hogy fizikai kapcsolatban nem állunk egymással. A nemzet elképzelt közössége felülértékelődött akkor, amikor a kereszténység válságba került, hiszen a vallás mégiscsak adott egy választ az élet szenvedéseire, halálra, gyászra - ad az embernek kontinuitást, megnyugvást, hogy valahonnan valahová tart az élete. Az elképzelt közösség tehát a vallás helyett/után adhat célt és értelmet létezésünknek. Most vasárnap az a benyomásom támadt, hogy a spirituális közösség is csak elképzelt, mindaddig, amíg frontális, amíg aktív cselekvők és passzív befogadók alkotják és nem tevékeny szereplők. Az úrvacsorai liturgiában Krisztus valóságos testét és vérét vesszük magunkhoz, és talán ez az egyetlen része az istentiszteletnek, ahol valódi cselekvés történik - amikor a hívek is megmozdulnak, testükkel és lelkükkel fejezik ki mindazt, amit ki szeretnének fejezni: bűnbánatot és a vágyat a megbocsátásra.

Szóval, hiába van meg a maga válasza (szövege, hagyománya) az egyháznak a betegségre, halálra, gyászra, ha közben elfordul a szenvedőtől.

Látszólag nagyot ugrok most a gondolatmenetben, de össze fog érni, ígérem. Sokgenerációs, értelmiségi lelkészcsaládban nőttem fel, és 36 évesen kell ráeszmélnem, hogy semmi máshoz nem értek, csak a szavakhoz. Hogy ennek köze lehet a neveltetésemnek, arról csak homályos benyomásom van, de szüleim általában prédikációra készültek, lelkigondozói beszélgetéseket folytattak, - beszélgető - közösséget szerveztek, és persze sokszor vittünk adományt sok helyre, és hozzánk is hoztak mindenféle finomságot a hívek, de visszagondolva valahogy mégis kevésnek, túlságosan absztraktnak érzem azt, ahogy a valósággal szemben az életünk szerveződött. Kifelé, az oltárnak és a szószéknek szólt minden és belül a tevékeny szeretet apró körei, kevésbé látványos dolgok mintha kevésbé lettek volna fontosak.

Nem tudom, komolyan felmerül-e a kérdés, hogy kik, mik, milyen emberek is vagyunk valójában oltár, szószék, templom nélkül.

(Hogy én erre rájöjjek, nekem elég messzire kellett mennem, de ez egy másik bejegyzés témája.)

Kezdem azt érezni, hogy ez a jelenség kicsit általános keresztény közösségekben, és Nagy Szabolcs múlt pénteki posztja után, ledarálva a Jimmy sorozatot szöget ütött a fejemben, hogy a monumentalitásra, drámára vágyó narcisztikus emberek számára vajon nem lehet-e eleve vonzóbb az egyházi közeg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki narcisztikus vagy hogy a liturgikus közösség, a prédikáció és a közösséghez tartozás tudata és élménye - még ha az elképzelt közösség is - ne lehetne valódi élmény vagy erőforrás. Hanem azt, hogy vajon kellőképpen reflektáltak vagyunk-e azzal kapcsolatban, hogy ez a közeg melegágya lehet ilyesminek? Hogy tudunk-e alázatosak, emberségesek lenni. Tudunk-e szeretettel fordulni azok felé is, akik éppen messze vannak?

Azt hiszem, végül amiatt nem lettem lelkész, mert nem tudtam a kinyilatkoztatást, a fentről (szószékről) lefelé irányuló, frontális beszédmódod magamévá tenni. Talán nem olyan meglepő, de a passzív hallgató szerepe sem a legkomfortosabb számomra. Párbeszédben képzelem el az életet és a közösséget, dialógusban magammal, Istennel és embertársaimmal. (Jó, a gyerekeim időnként csendben maradhatnának.)

Jézus az emberek között járt, az ő nyelvükön, velük dialógusban, élethelyzetüket pontosan ismerve és annak szimbolikáját használva működött itt a földön és hirdette a mennyek országát, egyúttal ablakot is nyitott rá.

„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” – olvasható egyik kedvenc kirándulóhelyem, a Kőhegy tetején található zászlótartó oszlopon. Hirdetni az igét, okosakat mondani, elmenni a templomba és csendben ülve (mozdulatlanul) befogadni mindazt, amit hallunk, szép és jó, főleg, hogyha tartalmas és szívünket-lelkünket megmozdító igehirdetéseket hallgathatunk. De egyre inkább az a benyomásom, hogy ennek az egész sztorinak nem csak erről kellene szólnia.

Nem tudom, mikor és miért szerveződnek valódi közösségek random emberekből. Kell hozzá Szentlélek is, biztosan, de ezek általában cselekvéshez, közös élményekhez, nevetésekhez, szeretett személyekhez köthetők. Amikor összefogunk egy ügyért vagy lehetőségünk van párbeszédre. Nem biztos, hogy kinyilatkoztatásokra és panelekre, nem biztos, hogy elfordulásra a másmilyenektől és szorult helyzetben lévőktől, nem biztos, hogy a látszat fenntartására kellene törekednünk. És igen: hiszem - és tapasztalom - azt, hogy a marginalizáltak még mindig leginkább nők az egyházi közösségekben. Nők, akiknek nincsenek anyagi erőforrásaik vagy kiterjedt kapcsolatrendszerük.

Hiszem, hogy ha nők felé fordulunk, akkor egy emberségesebb egyház felé fordulunk oda. Mert ahogy egymással bánunk, az az egyházunk - és ahogyan velünk bánnak, az is.

Sok kritika éri az egyházakat amiatt, hogy elmulasztanak valódi segítséget nyújtani a társadalomban, vagy, ha kiszolgálnak politikai érdekeket, akkor azért, ha nem, akkor azért. De talán az egyház válsága azzal kezdődik, amikor azt mulasztja el, hogy valódi segítséggel valódi emberek mellett álljon, vagy valódi közösséggé szervezze a hívek elképzelt közösségét. Akik, persze, évszázados, passzív, befogadó szerepükből nehezen mozdulnak el, de mi lenne, ha megpróbálnánk?

Az így elképzelt egyház milyen?

Ha van hozzá kedvetek, játsszunk el a gondolattal: milyen lenne egy ilyen közösség? Milyen pozitív példákat ismertek, ami segíthetné az ilyen közösségek épülését? Én is tudok néhányat és volna néhány ötletem is, szóval a következő posztban legyen a példáké a terep/szerep.