Az igehirdetés, mint politikai propaganda és az egyetemi kurzus, mint hitvita

Gondolatkísérlet arról, hogy lehet-e safe space az egyház; hogy mi lehet a veszélye annak, ha a vallásos terek elveszítik eredeti funkciójukat, és egyáltalán: mi az eredeti funkciójuk?

Legutóbbi bejegyzésemet azzal zártam, hogy képzeljünk el egy egyházat, amelyik valódi emberek valódi közösségéből áll. Szabi továbbfűzte ezt a gondolatmenetet és ott folytatta múlt pénteken, hogy mennyire nem tudunk figyelni egymásra és ez hogyan hat vissza a közösségeinkre.

Ezen a vonalon továbbhaladva megragadnám a lehetőséget, hogy - végre - a safe space fogalmáról alkotott elképzelésemet megosszam veletek. Rég vártam erre: a gondolat akkor ütött szöget a fejembe, amikor két évvel ezelőtt az amerikai egyetemeken eldurvultak a PC-viták, de akkor már egyházi felületnél nem dolgoztam, világi lapokba valahogy nem éreztem illőnek a témát, ráadásul sem tudományosan, sem objektív újságírói minőségemben nem tudom alátámasztani, szóval egyszerűen ez a gondolatmenet erre a felületre várt.

Szerintem - és Antje Jackelén svéd érsek szerint is - az egyházaknak kellene safe spaceknek lenniük, ahová az ember csomagjait, megkötéseit és fegyvereit az ajtó előtt letámasztva léphet be: úgy, ahogy van. És, ahová azért megy, mert ott biztonságos, elfogadó spirituális közeg veszi körül, ami közelebb húzza őt Istenhez. Vagy azért, hogy bekapcsolódhasson a kereszténység több ezer éves lelkiségének kontinuitásába és abban megnyugvást, reményt, erőt találjon.

Mivel a hit nem politikai kategória, hanem személyes erőforrás.

Olyan nincs, hogy aki ilyen vagy olyan, aki nem skatulyából előhúzott polgár, mert mondjuk hontalan, elvált, identitás- vagy hitkereső: egyszóval egy küzdő ember, mint mi mindannyian, kellemetlenül érezze magát, mert mondjuk olyan igehirdetést hall, ami kirekesztő és így még távolabb kerüljön Istentől, mint mikor belépett ide.

Ezen a ponton képzeljük el, milyen lenne, ha nem kellene minden igehirdetést megkönnyebbüléssel fogadnunk, amiben nincs valamilyen politikai ki- vagy beszólás. Most éppen a liberálisokra, genderre, hanyatló nyugatra és ehhez kapcsolódó fogalmakra (korábban: pogányokra, görögökre, zsidókra; egy elképzelt párhuzamos valóságban: gazdagokra, férfiakra, konzervatívokra). Pedig ezeket az ekéző, nem egyszer szexuális fogalmaktól fűtött igehirdetéseket sokszor gyerekek is hallják, gyerekek és az ő szüleik, és nem meglepő, ha többet nem kérnek belőle. Gyerekeket, családokat, embereket veszítünk el, ha morális magaslatokról nem tudunk lejönni közéjük, paneleket durrogtatunk és reflektálatlan politikai propagandát tolunk, mert attól érezzük magunkat biztonságban - és ez ugyanígy igaz azokra, akik azt gondolják, hogy ők állnak a történelem jó oldalán és nem állnak szóba a sötét oldallal. Mintha mindenki folyamatos támadás allatt állna, mintha folyamatosan a saját bázisát kellene védelmeznie és az elképzelt harc közben elveszne az egyházi tér elsődleges funkciója, hogy biztonságos hely, safe space lehessen mindenki számára.

A szeretet elfogadó közössége gyógyít. Gyógyítja az összetört szíveket, bűnbánatra készteti a gyarló lelket.

A propaganda ellenállást szít, megsebez, és semmi keresnivalója az igehirdetésekben.

Láthatjuk, mi történik, hogyha az egyházi terek nem tudnak safe space-ként működni - és ez egy óvatos gondolatkísérlet innentől -, de szerintem áttolódik ez az igény. A spiritualitás, a vallásos hevület olyan terekre és közösségekre talál, ahová nem való, mert azok eredendően nem spirituális terek. Amerikában először az egyetem lett ennek a színtere, majd jöttek a könyvbetiltások - így tulajdonképpen spirituális igények és hitviták jelentek meg tudományos térben. Olyan területen, amelyiknek éppen az a funkciója, hogy kihívások elé állítson, vitára ösztönözzön, érvelni taníson és adott esetben - igen - triggereljen, hogy még tovább merenghess rajta, olvass, kutass és találj egy lehetséges választ, amit aztán megvitathatsz másokkal. Egyszóval megmérettess. Ha a politikai propaganda mérgezi a vallásos tereket és közösségeket, az emberek politikai közösségként fognak a kereszténységre tekinteni és máshol keresnek spirituális menedéket, máshol építenek safe spaceket.

A Safe Space mozgalom eredeti koncepciója egyébként az volt, hogy - elsősorban kamaszoknak - olyan tereket teremtsen, ahová problémáikkal fordulhatnak és ahol a „safe space” minősítést kapott helyen egy arra alkalmas munkatárs meghallgatja őket.

És bármily meglepő, a kamaszok elsősorban nem genderproblémákkal és átoperáltatással kapcsolatos kérdésekkel keresték fel ezeket a helyeket.

A leggyakoribb problémák, melyek következtében a fiatalok Safe Place programhoz fordultak 2017-ben ezek voltak:

• Családi problémák 30,8%

• Hajléktalanság 29,6%

• Elmenekülés 12,2%

• Abúzus/elhanyagoltság 5,6%

• Mentális problémák 5,4%

• Azonnali biztonság keresése 2,3%

• Iskolai problémák 1,2%

• Öngyilkosság gondolata 1,7%

• Egyéb 11,1%

A Safe Place-ek biztonságos hálót kínáltak, melyek célja nem csak a fiatalok, de családjaik és egész közösségek megerősítése és segítése is volt. És mivel mindez semmilyen szempontból nem mond ellent a keresztény hagyományoknak, Nyugat-Európában sok helyen láthattunk Safe Space feliratot a templomok ajtajain is.

A már említett amerikai PC-vita ezt a fogalmat kiterjesztette az akadémiai közegre is és így mára elsősorban azt a fogalmat jelöli, amelyben az ügybuzgó hallgatók szinte vallásos hevülettel meg akarják a kampuszokat tisztítani az olyan szavaktól és elképzelésektől, amelyek felvetése kényelmetlen lehet valaki számára, kihívás elé állíthatja a másik nézetrendszerét. Pedig ez csak olyan terektől várható el, ahová az ember elsősorban a hitével és a szívével lép, nem pedig az elméjével.

Teológiai szempontból felmerülhet a kérdés, hogy lehet-e a Krisztus-követés egyáltalán biztonságos terep. Hiszen, ha keresztényeknek nevezzük magunkat - akik a názáreti Jézus útját követjük -, akkor „szembesülnünk kell az ő időnként nyugtalanítóan kockázatos életmódjának valóságával” is. Rosszfiúkkal lógott együtt, és sokszor, ha nem is minden alkalommal, de a megvetést és az üldöztetést választotta - írja a Premier Christianity szerzője, majd felveti:

lehet, hogy a legveszélyesebb az a rengeteg óra, amit egyházi épületekben töltünk ahelyett, hogy kint lennénk a közösségeinkben

és, hogy talán a biztonság fogalmát is újra kellene gondolnunk.

A terek funkciói érzésem szerint mindenesetre felcserélődtek, politikai állásfogalalások burjánzanak spirituális terekben, hitviták egyetemi campusokon és könyvtárakban. Politikusok hirdetnek igét kampányszövegben, teológusok tolnak politikai propagandát.

És nem gondolom azt, hogy a pártpolitika (vagy mondjuk így: politikai panelekre épülő igehirdetés) száműzése tabusítást jelentene. Lehetne és kellene belső, szakmai, teológiai vitákat folytatni a nemi identitásválságtól elkezdve a melegházasság engedélyezésén át a nők helyzetéig bármilyen gender-témában. Vannak aggodalomra valóban okot adó tendenciák mindenhol, de ezeket a vitákat le kellene folytatni és jutni kellene valamire, míg az identitásválsággal küzdő kamasz a kettős elvárások súlya alatt össze nem roppan és mondjuk mindazt a fájdalmat, amit nem mondhatott el egy közösség vagy egy lelkigondozói beszélgetés biztonságos terében, beletolja valamibe, aminek nem az az elsődleges funkciója, hogy a lelkét simogassa, hanem éppen az, hogy kihívások elé állítsa.

A lelkészek nem genderszakértők, nem politikusok, valószínűleg nem követik az ezzel kapcsolatos tudományos és szakmai vitákat, pszichológiai kutatásokat. Akit ezek a témák érdekelnek, az ezeket fogja elolvasni. Ha érdekli a közélet, híreket fog olvasni. Ha pedig spirituális térbe lép, más tartalmat és funkciót keres: olyat, ami fölemel és megtart.