Gondolatkísérlet arról, hogy lehet-e safe space az egyház; hogy mi lehet a veszélye annak, ha a vallásos terek elveszítik eredeti funkciójukat, és egyáltalán: mi az eredeti funkciójuk?
A fentebbi cikk egy gondolatkísérletről szól, miszerint lehet-e biztonságot nyujtó, védett tér az egyház. Legyen szabad Hodász András kálváriája nyomán tovább gondolnom a kísérletet.
Dóri jelen írása nagyon lényeges pontra mutat rá: "A terek funkciói érzésem szerint mindenesetre felcserélődtek" - helyes megállapítás, különösen, ha a fölcserélődés következményire gondolunk. Viszont, ha Dóri előző írásának végkicsengését tekintjük, amelyet én így foglaltam össze: "Hol vannak tehát a korukat megértő, azt megváltoztatni akaró keresztyén emberek?", akkor nyilvánvaló, hogy a politika mint olyan, nem megkerülhető a keresztyének és keresztység számára. Ilyen formán a mostani kijelentés: "a hit nem politikai kategória", ütközik az előzővel.
Az idézet mögött egy újabb cikkre bukkanhatunk, amelynek címe még magasabbra emeli az ütközés tényét: "A kereszténység nem politikai kategória"
Még inkább izgalmassá válik a dolog, ha idézem a katolikus J. B. Metz egyik írását: "A vallásnak, legalábbis a bibliai, zsidó-keresztény vallásnak van egy belső politikai dimenziója, amelyet csak opportunizmusból vagy önámításból tagadhat meg, keresztény megfogalmazással: csak akkor, ha fél a Krisztus-követéstől, vagy háttérbe szorítja a Krisztus-követést. Ha semmi köze nem lett volna a politikához, vagy politikailag semleges lett volna, Isten Fiát sosem feszítik keresztre!"
Az egyik állítás szerint tehát a keresztyénség nem politikai kategória, a másik szerint a keresztyénségnek pedig éppen hogy belső politikai dimenziója van.
Kibékíthetetlen ellentmondás?
Látszólag igen. S azért látszólag, mert sokan úgy vélik, hogy a politika (közélet) mintegy a társadalmi együttélésünk legmagasabb szabályzója, s a keresztyénség ez alá tartozik (vö: egyházpolitika). Ellenkezőleg. Teológiája révén emberlétünk teljességét éppenhogy nem a politika, hanem a keresztyénség tanítása fogja át. Ha így értelmezzük, akkor a keresztyénség valóban nem politikai kategória - csak így fogalmazva erősen félre érthető -, hanem annál több. Messze nem véltelenül olvashatjuk a Kötőszó-beli cikk végén a keresztyén emberről, hogy "ideális esetben nem őt köti gúzsba a hatalom, hanem ő van hatással a fennálló társadalmi és politikai rendszerekre. Mindenkori ellensúly szerepe így maradhat meg".
Ez az ellensúly volna a Metz-féle belső dimenzió. Jó magam ezt így fogalmaztam meg "A hit magánügy?" c. cikkemben: "az erkölcstelen lábakon álló („taposd el a gyöngét”), elembertelenítő gazdasági rendszerünkbe belesimuló polgári vallás helyett az eszkatologikus üzenet horizontjára tekintő keresztény hit társadalomkritikai szabadságra is hivatott, vagyis minimum önbecsapás a liberális mantra, miszerint a hit magánügy; az egyháznak pedig a hitelesség visszaszerzése érdekében ki kell törnie a liberális karanténból, hogy a társadalomkritikai szabadság közegévé és intézményévé válhasson".
Mivel a világban leplezetlenül uralkodó gonosz erejét (Szolovjov) csakis a keresztyének képesek megtörni, ugyanakkor ez a "munka" rendkívülien embert próbáló, ezért óhatatlanul szükséges a hitból fakadó személyes erőforrást újra és újra fölkeresni. Tehát az egyháznak nem csak biztonságot nyujtó, védett tereket kellene nyújtania a megalázottaknak, megsebzetteknek, hanem bátorító hangon kellene szólnia a küzdőknek, valahogy úgy, ahogy Jézus is tette a főpapi imájában: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól". Még pedog azért, hogy az a folyamat, amit igazából az őskeresztyének kezdtek el, ne akadjon el, még pontosabban, hogy újrainduljon. Ti. Jézus korai követői nagyon is nem vonták ki magukat a világ átalakításából, jobbá tételéből, humanizálásából. A szó legszorosabb értelmében életük árán is szembe mentek mindazzal, amiről úgy vélték, nem egyeztethető össze a hitükkel.
A mai világ is tele van a keresztyénséggel össze nem egyeztethető jelenségekkel. A szomorú az, hogy ennek ellenére a mai keresztyének zöme csak lapít: jaj, csak semmi botrány...
Az egyház pedig alapvető tévedésben van, ha azt hangoztatja, hogy a legfőbb parancsolat a "tegyetek tanítványokká minden népeket", minden más másodlagos. Isten országa nem azonos a mennyországgal, annak evilági vetülete is van: "Politizálni bűn? Nem: kötelesség. Amikor Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat, és újjáteremteni a világot, a közösségért való fáradozásban akarja találni övéit." (Balavány György)
Az alábbi linken olvasható szerintem egy igen csak témába vágó, döbbenetes írás. Negatív példa. Éppen hogy így nem volna szabad hozzáállnunk a megalázottakhoz:
De keresztényként, hívőként nem kell-e állandóan szembesülnünk nem csak Krisztus életével, hanem tanításával is? Hiszen ő elég világosan és kellemetlen módon megfogalmazott dolgokat mondott, ami nagyon messze esik attól a safe space iránti vágyunktól, hogy nehogy valami olyant kellen hallani, ami rosszul esik, ne tetessen fel magamnak kérdéseket (ma a római katolikus egyházban a Mt 5,17-37 részt olvasták az evangéliumból, ami rendkívül jó példa erre). És ezzel együtt mégis mennyire felszabadító azzal is szembesülni, hogy közben pedig nem vagyunk elítélve, szeretve vagyunk Istentől - csak az is meg van mondva, hogy ezt vagy azt bizony rosszul csináltuk. (Menj, de többet ne vétkezz.)
A fentebbi cikk egy gondolatkísérletről szól, miszerint lehet-e biztonságot nyujtó, védett tér az egyház. Legyen szabad Hodász András kálváriája nyomán tovább gondolnom a kísérletet.
Dóri jelen írása nagyon lényeges pontra mutat rá: "A terek funkciói érzésem szerint mindenesetre felcserélődtek" - helyes megállapítás, különösen, ha a fölcserélődés következményire gondolunk. Viszont, ha Dóri előző írásának végkicsengését tekintjük, amelyet én így foglaltam össze: "Hol vannak tehát a korukat megértő, azt megváltoztatni akaró keresztyén emberek?", akkor nyilvánvaló, hogy a politika mint olyan, nem megkerülhető a keresztyének és keresztység számára. Ilyen formán a mostani kijelentés: "a hit nem politikai kategória", ütközik az előzővel.
Az idézet mögött egy újabb cikkre bukkanhatunk, amelynek címe még magasabbra emeli az ütközés tényét: "A kereszténység nem politikai kategória"
Még inkább izgalmassá válik a dolog, ha idézem a katolikus J. B. Metz egyik írását: "A vallásnak, legalábbis a bibliai, zsidó-keresztény vallásnak van egy belső politikai dimenziója, amelyet csak opportunizmusból vagy önámításból tagadhat meg, keresztény megfogalmazással: csak akkor, ha fél a Krisztus-követéstől, vagy háttérbe szorítja a Krisztus-követést. Ha semmi köze nem lett volna a politikához, vagy politikailag semleges lett volna, Isten Fiát sosem feszítik keresztre!"
Az egyik állítás szerint tehát a keresztyénség nem politikai kategória, a másik szerint a keresztyénségnek pedig éppen hogy belső politikai dimenziója van.
Kibékíthetetlen ellentmondás?
Látszólag igen. S azért látszólag, mert sokan úgy vélik, hogy a politika (közélet) mintegy a társadalmi együttélésünk legmagasabb szabályzója, s a keresztyénség ez alá tartozik (vö: egyházpolitika). Ellenkezőleg. Teológiája révén emberlétünk teljességét éppenhogy nem a politika, hanem a keresztyénség tanítása fogja át. Ha így értelmezzük, akkor a keresztyénség valóban nem politikai kategória - csak így fogalmazva erősen félre érthető -, hanem annál több. Messze nem véltelenül olvashatjuk a Kötőszó-beli cikk végén a keresztyén emberről, hogy "ideális esetben nem őt köti gúzsba a hatalom, hanem ő van hatással a fennálló társadalmi és politikai rendszerekre. Mindenkori ellensúly szerepe így maradhat meg".
Ez az ellensúly volna a Metz-féle belső dimenzió. Jó magam ezt így fogalmaztam meg "A hit magánügy?" c. cikkemben: "az erkölcstelen lábakon álló („taposd el a gyöngét”), elembertelenítő gazdasági rendszerünkbe belesimuló polgári vallás helyett az eszkatologikus üzenet horizontjára tekintő keresztény hit társadalomkritikai szabadságra is hivatott, vagyis minimum önbecsapás a liberális mantra, miszerint a hit magánügy; az egyháznak pedig a hitelesség visszaszerzése érdekében ki kell törnie a liberális karanténból, hogy a társadalomkritikai szabadság közegévé és intézményévé válhasson".
(részletesebben:
https://www.lutherkiado.hu/images/pdf/LP/2020/LP_202008-09.pdf#page=56
)
Mivel a világban leplezetlenül uralkodó gonosz erejét (Szolovjov) csakis a keresztyének képesek megtörni, ugyanakkor ez a "munka" rendkívülien embert próbáló, ezért óhatatlanul szükséges a hitból fakadó személyes erőforrást újra és újra fölkeresni. Tehát az egyháznak nem csak biztonságot nyujtó, védett tereket kellene nyújtania a megalázottaknak, megsebzetteknek, hanem bátorító hangon kellene szólnia a küzdőknek, valahogy úgy, ahogy Jézus is tette a főpapi imájában: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól". Még pedog azért, hogy az a folyamat, amit igazából az őskeresztyének kezdtek el, ne akadjon el, még pontosabban, hogy újrainduljon. Ti. Jézus korai követői nagyon is nem vonták ki magukat a világ átalakításából, jobbá tételéből, humanizálásából. A szó legszorosabb értelmében életük árán is szembe mentek mindazzal, amiről úgy vélték, nem egyeztethető össze a hitükkel.
A mai világ is tele van a keresztyénséggel össze nem egyeztethető jelenségekkel. A szomorú az, hogy ennek ellenére a mai keresztyének zöme csak lapít: jaj, csak semmi botrány...
Az egyház pedig alapvető tévedésben van, ha azt hangoztatja, hogy a legfőbb parancsolat a "tegyetek tanítványokká minden népeket", minden más másodlagos. Isten országa nem azonos a mennyországgal, annak evilági vetülete is van: "Politizálni bűn? Nem: kötelesség. Amikor Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat, és újjáteremteni a világot, a közösségért való fáradozásban akarja találni övéit." (Balavány György)
Az alábbi linken olvasható szerintem egy igen csak témába vágó, döbbenetes írás. Negatív példa. Éppen hogy így nem volna szabad hozzáállnunk a megalázottakhoz:
https://szemlelek.net/plebanian-megrugdosott-ajto/
De keresztényként, hívőként nem kell-e állandóan szembesülnünk nem csak Krisztus életével, hanem tanításával is? Hiszen ő elég világosan és kellemetlen módon megfogalmazott dolgokat mondott, ami nagyon messze esik attól a safe space iránti vágyunktól, hogy nehogy valami olyant kellen hallani, ami rosszul esik, ne tetessen fel magamnak kérdéseket (ma a római katolikus egyházban a Mt 5,17-37 részt olvasták az evangéliumból, ami rendkívül jó példa erre). És ezzel együtt mégis mennyire felszabadító azzal is szembesülni, hogy közben pedig nem vagyunk elítélve, szeretve vagyunk Istentől - csak az is meg van mondva, hogy ezt vagy azt bizony rosszul csináltuk. (Menj, de többet ne vétkezz.)