Ezért köröz le bennünket már egy aranyhal is, ha a figyelemről van szó
Múlt heti posztunkban arról írt Dóri, hogy vajon az egyház vagy a gyülekezeti közösség valódi tud-e lenni? Valódi alatt azt értette, hogy az egyházak a társadalomban és a gyülekezeti közösségek az emberek személyes életében vajon valódi segítséget, támaszt és odaadást tudnak-e nyújtani akkor, amikor arra az embernek a legnagyobb szüksége van?
A poszt óta elém került egy cikk, ami miatt egy kissé borúsabban látom ennek a valódinak az elérését. A Vox cikke ugyanis arról szólt, hogy a minket körülvevő modern technika, például a közösségi média, amin keresztül idejutottunk ehhez a poszthoz vagy a telefonunk, amin esetleg olvassuk ezeket a sorokat, egyszerűen megmérgezi azt, ahogyan élünk. Gondolom sokatoknak eszébe jutott most a The Social Dilemma film, ahol szélsőséges eseteken keresztül mutatták be, hogy milyen ártalmas is tud lenni az, ahogy ezeket az alkalmazásokat megalkották és megtervezték. A sok káros hatás közül egyet szeretnék kiemelni: mérhetően rosszabb lett az a képességünk, hogy mennyire tudunk fókuszálni a körülöttünk lévő világra. Egyre könnyebben kalandozik el a gondolatunk, egyre nehezebb fenntartani a tényleges, odaadó figyelmünket. A Microsoft kutatása szerint például egy aranyhal már egy másodperccel hosszabb ideig tud figyelni, mint mi, emberek! Úgy tűnik, nem választás kérdése ez, egyszerűen így huzalozódik át az agyunk a telefon nézegetése vagy a neten elérhető végtelen tartalom befogadása miatt.
Mi van akkor – teszi fel a már említett Vox cikk a kérdést –, hogyha ez nemcsak arra van hatással, hogy mire és meddig tudunk figyelni körülöttünk, hanem arra is, hogy mennyire tudunk jelen lenni? Mennyire tudjuk lecsupaszítani, háttérbe szorítani magunkat ahhoz, hogy teljes egészében befogadjuk azt, amit a másik ember mondani szeretne nekünk?
Előfordult már veletek például, hogy valami nagyon nyomta a lelketeket és ezt elmondtátok a másiknak, de ő a telefon felvillanása miatt elkalandozott és ezért újra el kellett magyarázni neki mit mondtál? Vagy volt már olyan, hogy valaki egy problémával keresett meg titeket Messengeren, de csak elhessegettétek az üzenetet és pörgettétek tovább a feedet?
Nem borzasztó érzés ez? Magamon azt tapasztalom, hogy annyira béna vagyok ebben, pedig nem arról van szó, hogy nem érdekelne a másik. Sőt, kifejezetten megtisztelve érzem magam és igazán megható az, mikor egy ember bevon az életének kisebb-nagyobb nehézségeibe. Mégis, sokszor azt érzem, hogy ebben elbukok. Hogy nem vagyok jó partner, barát vagy segítőtárs. Hogy igazán sosem tudok jelen lenni. Valódi lenni a másik számára. Pedig ha van igazán fontos ebben az életben, az ez.
A cikk szerint jó lenne, ha szabályozva lennének ezek a platformok és az is sokat segíteni, ha magunkat is tudnánk szabályozni. Egy csettintésre nem szűnne meg a probléma, de hátha javuló tendenciát tudnánk felmutatni. Még ötleteket is ad arra, hogy hogyan lehetne trenírozni magunkat, hogy újra visszanyerjük a figyelés képességét (meditáció, olvasás, naplózás, stb.).
Mégis az motoszkál bennem, hogy lehet, nem ez az egyetlen probléma. Nemcsak mi nem tudunk figyelni, de a tereinket sem úgy alkotjuk, hogy egyáltalán a felszínre törhessen az, amire figyelnünk kellene. Személyes kapcsolatainkban még csak-csak megnyílunk, de egy tágabb, megtartó közösségben aligha. Talán mert azt gondoljuk, hogy az nem elég érdekes vagy értékes. Hogy az én kételyem vagy fájdalmam nem méltó arra, hogy valakinek az idejét ezzel raboljam.
Pedig a valódi közösségek nem csak attól valódiak, mert képesek tagjaikért odatenni magukat, hanem attól is, hogy ott életünk legmélyebb szorongásai és sebei elmondhatóvá válhatnak.
Lehet, nem tűnik ez nagy dolognak, de egy olyan társadalomban, ahol mindennél lényegesebb az, hogy milyen képet mutatok magamról, sóvárogva várunk egy olyan közösségre, ahol végre azok lehetünk, akinek Isten megteremtett és ahol végre elmondhatjuk és talán le is tehetjük mindazt, ami lelkünket terheli.
Vajon ilyen az egyház? Vajon ilyenné tesszük (gyülekezeti) közösségeinket?
A lélek belső szerkezetének ismerete nélkül a segítségnyújtás igen könnyen többet árthat, mint használ.
A léleknek olyan belső szerkezete van, amelyet a pszichológia soha el nem érhet, egyfelől torz emberképe miatt, másfelől azért, mert csak a lelki élet kihatásainak vizsgálatára és feljegyzésére képes. Következésképp a pszichológia képtelen helyesen leírni a mai ember helyzetét a mai világban. A lélek belső szerkezetét a keresztyénségnek kellene a legjobban ismernie...
„A bibliai Isten mindig az »én« Istenem, bár a »te« Istened is lehet, mindig a »mi« Istenünk”, állítja nagyon is helyesen J. B. Metz. Azaz a mi Istenünk közösségképző, de közösséget csak szubjektumok alkothatnak, ezért a keresztyénségnek elsősorban a személyt, szubjektumot kereső vallásnak kell(ene) lennie,
Az emberi lélek a tudatfölötti és a tudatalatti között „lélegzik”. Az ember tudatfölöttijéből származnak a szabad, illetve a természeti és tudatalatti területről származnak a nem szabad erők. Ezen erők összjátéka adja az ember egyszeri, megismételhetetlen megjelenését a világban. A tudatalatti felől jelentkező hatások erőszakosak, a figyelmet elterelő zavarástól (vö: aranyhal...) a kényszerítőleg és betegítőleg ható erőkig terjed. Ezzel szemben a tudatfölötti hatások szelídek, azokért a mai embernek meg kell küzdenie, nem számítva pl. a villámszerű megértést, vagy az alkotás bizonyos pillanatait, mert manapság egyre kevésbé érik az embert tudatfölötti inspirációk. A tudatfölötti hatások társadalmi, intézményesített, pl. vallás, hagyományok vagy szokások által biztosított ápolása, gondozása lényegében megszűnt. Úgy is fogalmazhatok, hogy a lovak közé dobták a gyeplőt.
A tudati lélek korában élünk, keresnünk kell tehát a továbbvezető intuíciókat, különben tévútra kerülünk, és minden jel szerint azon is járunk. Azaz az egyén felelőssége, kezdeményező szándéka, hogy felnőtten is elérje, lehívja és gondozza a tudatfölötti erőket a saját belső szabadsága érdekében, megkerülhetetlen. Ez a kezdő akarat értelemszerűen nem szolgálhatja az egoitást. Illetve, ha mégis azt szolgálja, akkor az egoisztikus ön-érzés mind újabb és újabb formáit találja ki, miközben az ember egyre mélyebbre süllyed, ez világosan látszik pl. a szórakozásában, szenvedélyeiben. A média pedig több mint gyanús készséggel „segít”, de az egoitás-elvet sok minden mással is támogatják, hiába számít annak szolgálata az emberek elleni legnagyobb merényletnek, pl. hogy „nagy számban és elterjedten árulnak trükköket, fogásokat, teendőket teljes mértékben egoisztikus célokhoz, az üzleti, a «szerelmi», a «társadalmi» célok sikereihez stb” (Georg Kühlewind) Ezzel valójában a tudatalatti hatalmát segítik, miközben nem tudják, mit cselekszenek. A mi célunk épp ellentétes: mi „az embernek szeretnénk segíteni, és nem a benne lakó ellenfélnek” azzal a céllal vagy inkább törekvéssel, hogy az egoitás ismétlődési kényszerének helyére az Én-lény átélése kerüljön.
A gazdagság, a siker, a karrier, a pénz, és a hatalom akarása mindig szolgai akarat (Bergyajev), bármennyire is tagadja ezt és szabadnak képzeli magát a szolgai tudat. Mert a mai ember megcsalja magát azzal, hogy nem látja át a tudatalattija felől érkező impulzusokat, vagy ha észleli is, nem tudja, hogy miért jelentenek ezek indítékot a számára. Magyarán a mai embert nagyon erősen meghatározza a tudatalattiban gyökerező egoitása. A következmények mind egyénileg, de főleg társadalmilag katasztrofálisak.
Ellenem vethető, hogy önző ember mindig is volt. Az ego valóban ősidők óta, minden történelmi korban létezett. De a történelmi korokban szégyellték, ma normálisnak tartják. Alapvető különbség! A szalonképessé vált szokások, tulajdonságok jórészt a „tudomány” és a pszichológia „felvilágosító” tevékenységének köszönhetőek.