Embernek lenni nem bűn

Elvégre az Ige is testté lett. És itt lakott közöttünk.

Májusban egy szerencsétlen biciklis esés következtében három lábközépcsontom tört el a bal lábfejemen, ebből kettőt lemezekkel fogtak össze. Két szülés, néhány maratoni epegörcs, bölcsességfog-műtét és elviselhetetlen migrén után úgy gondoltam, mindent kibírok. (Spoiler: ezt nem bírtam ki.) Szerettem azt gondolni, hogy én aztán mindent megoldok, megszervezek, elintézek, ellátok egyedül. Hát, most alaposan elbuktam a szó konkrét és metafizikai értelmében. Alászálltam a poklokra. Mikor két hónapja tartott a szinte elviselhetetlen fájdalom, a vérkeringés sem akart helyreállni a lábamban és még mindig mankóval közlekedtem, miközben újságíróként és szerkesztőként folyamatosan teljes állásban dolgoztam otthonról, kitört a nyári szünet és így a gyerekek ellátását is meg kellett oldani, az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Nehéz leírni és vállalni ezt: elbuktam. Mikor nem voltak otthon a gyerekek, a mankómat eldobva, zokogva rogytam a földre és úgy perlekedtem Istennel, akivel már azelőtt egy évvel mondjuk úgy, hogy meglehetősen elhidegült a kapcsolatom. Amikor nagyon szar volt, persze, azonnal elő lehetett venni és neki szegezni a drámai kérdést: miért? Miért fáj ez ennyire?

A fizikai fájdalom volt az egyik, könnyebben kezelhető rész, arra tudtam bevenni fájdalomcsillapítót. De ami ott a padlón zokogva igazán sajgott, az a szívem volt. Megmérettettek a kapcsolataim is, és sorra derült ki, hogy melyik mennyit ér valójában. Akkor éppen senki nem volt mellettem, akire támaszkodhattam volna.

Lehet, hogy a fájdalomtól bénultan magam is túl sokat vártam az emberektől. Az is lehet, hogy meg kellett tapasztalnom, hogy nekem kell megtartanom saját magamat, senki nem fogja a hátán vinni az életemet. Mindenesetre egyedül voltam, elhagyatott és ha megvetett nem is, teljesen számkivetett. A szülőszobán éreztem hasonlót, csak ez most nem néhány napig, hanem hónapokig tartott.

A testünk, a fizikai valóságunk kemény és gyönyörű dolog. Merthogy a lábtöréssel és műtéttel járó fájdalommal párban elindultam egy olyan úton is, ami megér majd egy külön bejegyzést, mert akkora tabu a keresztény teológiában: ez pedig a női test és a nőiesség újragondolásának útja volt. Meggyőződésemmé vált, hogy nekünk kell felszabadítanunk a testünket, hogy meg tudjuk élni ezt a földi létet, a valóságunkat úgy, ahogy az megadatott és mindazt, ami ezzel jár: az egészséges szexualitást, hogy ne hagyjuk testileg-lelkileg elnyomni magunkat és ne nyomjunk el másokat. Megtapasztalhassuk, hogy mondhatunk nemet, hogy irányíthatunk, és igent is mondhatunk - de még mennyire -; hogy beleengedhetjük magunkat helyzetekbe és gátat is szabhatunk nekik, ha nem komfortos. Hogy a női test csodálatos és senki másé, csak a miénk. Elsődleges funkciója pedig az, hogy minket segítsen, támogasson, jelezzen nekünk, mi pedig hallgassunk rá. Igen, akkor is, ha belénk ültették, hogy bűnös, gonosz, vad. Ezek a részek is a mieink és a legtöbb, amit tehetünk, hogy barátságos párbeszédbe lépünk a sötét oldallal is - mert ahová fényt viszel, ott világosság lesz, és megérthetsz valamit magadról. Van funkciója és létjogosultsága minden részünknek. Nem is értem, hogy miért nem evidencia ez mindazoknak, akik hisznek a teremtettségben: ők vajon Istenben nem bíznak vagy a nőkben?

Hiszem, hogy a bűn nem a testből ered, hanem a lélek elnyomása tükröződik azon, ahogy bánunk saját testünkkel és viszonyulunk a másikéhoz.

Földi, testi valóságunknak funkciója van, a diszfunkciók pedig az önostorozástól - vagy a másik ember “bűnös vagy!” gombjának a nyomkodásától - nem fognak elmúlni (és lehet, hogy nem is diszfunkciók). Heteket ültem az erkélyemen begipszelt lábbal a nyáron, így volt alkalmam azon elmélkedni, milyen is ez a mi röghöz kötött, testi, földi, megvetett valóságunk. Hol vannak a testvérek, az egyház, a közösség, amikor az ember ennyire elhagyatott és mi ez a zsigeri távolság, ami megakadályozza a kapcsolódásainkat ilyenkor.

Arra jutottam, hogy az egyház, a teológiai gondolkodásunk talán nem veszi tekintetbe vagy nem veszi komolyan emberi mivoltunkat. Azt, amit a pszichológiai szaknyelv földelésnek hív. Mindent, ami testi, a földi jelent, a táplálkozástól kezdve az intimitáson át, azt is, ahogy a körülöttünk lévő élőlényekhez, tárgyakhoz, állatokhoz viszonyulunk.

Az egyház a földi, emberi problémákra, világ nyomorúságára és fájdalmára adható válaszok közül szerintem sokszor a spirituális elkerülés útját választja. A spirituális elkerülés az a jelenség, amikor a spirituális utat és kifejezéseket a fájdalmas érzések, megoldatlan problémák, feldolgozatlan sérülések vagy kihagyott fejlődési lépések elkerülésére használjuk. Elutasíthatjuk mélyebb érzéseinket - mint a düh, a fájdalom vagy a félelem -, mivel azok az idealizált spirituális képbe nem férnek bele. El akarunk kerülni vagy meg akarunk haladni olyan dolgokat, amikkel még nem néztünk szembe; túlhangsúlyozzuk a pozitivitást akkor is, amikor komoly gondjaink vannak; etc. Szép gyűjtést lehetne írni olyan spirituális elkerülést alkalmazó példamondatokból, amiket keresztény közösségekben hallhattunk.

Az emberi, földi út ehelyett valami ilyesmi lenne: tudom, hogy ez most fáj, de itt vagyok. Vannak helyek ahová nem tudok veled menni, de itt leszek és várlak a végén. Nem mondom azt, hogy a Jóisten üzenni akart ezzel, nem gondolom azt, hogy meg kellett hogy tanulj ebből fontos dolgokat, úgyis megtanulod, levonod, átgyúrod magadban, amit kell. Bízom benned, hogy végig tudsz menni az úton, amin végig kell menned és itt leszek melletted.

Ez egy gondoskodó szülő hangja bennünk, és ez lehetne az egyház hangja is. Szerintem ilyen az Isten hangja - hozzá is csak a földi, emberi részünk érintésével vezethet az út. Így ez lesz a felnőtt, érett énünk és kapcsolataink hangja is bennünk. Ez a fajta kapcsolódás körülvesz, nem emészt belülről, és olyan közel van, hogy ha kinyújtuk a kezünket, bármikor elérhetjük, de soha nem telepszik ránk.

A test fájdalmas, de ettől vagyunk emberek, nem tökéletesek, fájdalommal, keserűséggel, olykor vágyakkal, gyönyörrel és örömmel tele, és ezek mind Isten tervének részei, aki embernek teremtett bennünket, két lábbal a földre. Embernek lenni nem bűn. Azért véthet annyit az egyház az ember(i)ség ellen a történelem során, mert képtelen figyelembe venni az emberi tényezőt, a földit, sokszor lenézi azt és száműzi.

Pedig Jézus - aki, ha real time követjük a karácsonyi történetet most éppen néhány napos, büfiző vagy vörös fejjel ordító kis újszülött -, az Isten fia, minket választott. Ezt az emberi testet, amiben néha nagyon fájdalmas létezni, néha pedig nagyon jó. Választhatott volna bármilyen más fizikai formát, ő mégis ember lett.

Ez az év a testé volt, a földelésé és hiszem, hogy mindig a testemen keresztül jutok végül közelebb Krisztushoz és az emberségen keresztül Istenhez. Másféle megértésre és megélésre nincs is módunk, hiszen, tudjátok… hát, emberek vagyunk.