Purgatórium

Ha létezik purgatórium, akkor az egy kórterem a baleseti sebészeten.

Sokkal több időt töltöttem el ilyen kórtermekben, mint amennyit szerettem volna, most igyekszem mégsem a saját szenvedéseiről írni (azt már megtettem az előző bejegyzésben), hanem arról, milyen érdekes megfigyeléseket lehet tenni az emberi természetről, amikor az adott térben minden szereplő nyilvánvalóan elesett és/vagy elesetteket ápol. Kevés kiélezettebb helyzet adódik az életben, ezekben mérettetünk meg igazán. Miközben minden szereplő azt hiszi, hogy a másik mérettetik meg azzal, ahogyan ilyenkor hozzánk viszonyul. Pedig nem,

csak mi vagyunk: ahogy megszületünk, kitolva a műtőből, véresen és meztelenül. Csak mi: akik véres és meztelen rokonainkat, hozzátartozóinkat vagy orvosként és nővérként betegeinket kezeljük, ahogyan gondoskodunk róluk, amíg ők nem tudnak gondoskodni magukról.

Szóval, adott ez a kórterem, a ronda linóleum, a hatalmas tér szürreálisan kevés rakodó- és tárolófelülettel, adott az egy szelet párizsi vacsorára és egy reggelire, a zöldségleves elfeketedett fehérrépával és adott az ember, a cipőtalp típusú húsok és kiégett nővérek között, a sokszor napok, hetek óta soha korábban nem tapasztalt fájdalommal. A beteg, aki nem is beteg - nem úgy, ahogy egy influenzás vagy egy rákos beteg -, lehet hogy betegségtudata sincsen, mégis lehet, hogy éppen itt és most rokkan le melletted egy életre. Lehet, hogy te rokkansz le. Utcáról beesettek, előírt műtétre várók, egyedülálló idősek és szerető családjukkal körülvéve is elégedetlenkedő narcisztikusok, egyedülálló anyák és meddő negyvenesek, mind bedobva egy kalapba.

Itt mindenkinek fáj, de mindig van valaki, aki azt gondolja, hogy neki jobban.

Itt fokozottan érvényes, hogy nem biztos, hogy a leghangosabb a leginkább rászoruló és, hogy az emberi méltóságot megőrizni néha igen nehéz, főleg, hogyha egy darab meztelen test vagy, mint mindenki más, aki idekerül.

De ami nem öl meg, az ugye megerősít és ez is itt jön ki a legélesebben:

az emberek a baleseti kórtermében vagy a halálukat kívánják vagy azt, hogy mentse meg őket valaki,

tehát más szüntesse meg a fájdalmukat, méghozzá azonnal, mert élni ugyan akarnak, de nem ezzel együtt, a harmadik csoportba pedig azok tartoznak, akik elfogadják, hogy a gyógyulás nagyon hosszú és - hát, mit szépítsük - kurvára fájdalmas folyamat és, hogy a fájdalmat sajnos tényleg nem lehet megúszni.

Érzem, hogy mentehetlenül kezdek belecsúszni a közhelyek mocsarába, ezért inkább elmesélek három példát, három emberről, akik a baleseti sebészet egyik kórtermében feküdtek. Az egyik én leszek, az egyik betegtársam - az a tükör, amibe fájdalmas belenézni -, a harmadik pedig aki - ha létezik purgatórium - közvetlen járattal robog majd a mennyországba, mint a Good Place című sorozatban. (Mindegyik karakter több emberből lett összegyúrva, senkit nem szeretnék egy az egyben kiadni.)

Andrea ötvenes, szőkített nő, egy hete vitték be, medencetöréssel. A balesete okát nem árulja el, de abban biztos, hogy “elbaszták” a műtétjét. A gyógytornász segítségét nem fogadja el, hiába próbálja megtanítani járókerettel eljutni a WC-ig, őt pelenkázni kell, körülötte állandóan tüsténkedni kell és különleges kérései rendre akkor jutnak eszébe, amikor mások körül sürögnek-forognak a nővérek: műtétből ébredők vagy fél- esetleg teljesen süket idősek körül. Szidja a nővéreket, az ellátást és az orvosokat, felületes szemlélő, főleg ha hasonló helyzetben van, nagyon könnyen meg tudja érteni és sajnálni Andreát. De csak egy kicsi időt kell vele tölteni, hogy kiderüljön a turpisság: nem bírja elviselni, ha egyedül van, ha nem ő irányít, ha nem ő keveri a kártyákat - majd csodával határos módon végül mégis mindent elintéz, ahogy elképesztően változó igényei diktálják. Valójában mindenkit lenéz, szidja a férjét és a fiát (akik minden nap látogatják és mindent elhoznak neki, amit az utolsó pillanatban kitalál), de még a papot is, akit szintén felhív azért, hogy küldjön valakit az egyházközségből, aki segít neki (spoiler: nem tudott küldeni). A barátnőit, akik a város másik végéből - mint kiderül szintén műtött lábbal - jönnek, hozzák, viszik, mert ő mindenre képtelen és ezért mindenki álljon körülötte haptákban.

Az igazi dráma az, amikor nem ismerjük fel, hogy mi vagyunk azok, akik tönkretesszük magunkat és mindenki mást magunk körül azzal, hogy rájuk terheljük saját megváltásunk kötelességének terhét.

Amikor mindenkitől sokat várunk, de magunktól gyakorlatilag semmit, amikor a kisujjunkat sem mozdítjuk azért, hogy jobban éljünk és ne mérgezzük a velünk kapcsolatban állók életét. Amikor nem vesszük észre, hogy a sok szerencsétlen között valójában mennyire szerencsések vagyunk.

Andreával szemben - mondjuk - én fekszem. A 35-40 közötti egyedülálló anya, aki a velem szemben zajló monodráma láttán időnként fülhallgatót tesz a fülére, máskor elkerekedett szemmel követi a műsort és csak arra tud gondolni: Istenem, mennyire ismerős ez az egész. Ez a nő akár én is lehettem volna. Én is lehetnék. Én is vagyok. És hirtelen elkezd furcsa módon hálát érezni azért, hogy megtörtént ez a baleset. Hogy most történt. Amikor a személyiség és az elme még kicsit könnyebben huzalozható. Megérti, hogy talán ez volt az utolsó esélye arra, hogy ne váljon tehetetlen áldozatává saját életének, ne becsülje túl saját jelentőségét, el tudja fogani a fájdalmat - és a segítséget is, valamint azt, hogy végső soron úgysem tehet semmit a gyász és a fájdalom lefelé húzó spirálja ellen. Megértette, hogy ebből csak úgy tud kimászni, ha leengedi magát egészen az aljáig. Ha el képes gyászolni azt az életet, amilyenje talán már soha sem lesz. És el tudja fogadni újat.

Az az ember lett, aki ott, egészen egyedül ráérzett, hogy

egyedül lenni valójában nem is rossz, sőt, egészen tágas és lehetőségekkel teli.

Nem gondol már arra, hogy mi lett volna, ha ezt hamarabb tudta volna, mert tudja, hogy mindig azt és úgy tette, ahogy tudott, csak mostmár sokkal többet tud, elsősorban saját erejéről, és innen már fél lábbal is kibírja. (Haha.) Végre értelmet nyert minden: okkal történt, ami történt és már azt is tudja, hogy lábra fog állni, mert most annak az ideje jött el. Egyelőre a wc-ig megy, de megy már. Egyedül.

A harmadik szereplő a nyolcvanas Ágnes, akit szintén az utcáról hoztak be - Andreával ellentétben nem ittasan -, szintén medencetöréssel. Tudom, hogy iszonyú fájdalmai vannak, mert hát kinek nem -, mégis csak csendben nyögdécsel. Hogy eltereljem a figyelmét, az életéről kérdezgetem. Nem lehetett gyereke, ezért a férje elhagyta, egyedül él. Nem volt senki, akit felhívjon, de ő már évekkel ezelőtt felkészült: karórája riasztotta a kerületi idősgondozóját, amikor elesett, a járókelők pedig a mentőket. Mivel túl alacsony volt a vérnyomása, először gyógyszereket kellett kapnia, hogy megműthessék. Majdnem egy napig feküdt meztelenül, egy lepedő alatt a műtéti előkészítőben, telefonját és minden holmiját a kórházi protokollnak megfelelően leltározták, majd egy fekete zsákba valahová elvitték.

Senkit nem tudott értesíteni, de nem is volt kit.

Ágnes mégis tele van nyugalommal és hálával. Azért, hogy annyit utazhatott; a barátaiért, akikkel annyit főztek, jóízűeket ettek és beszélgettek késő éjjelig; azért, hogy bár neki nem lehetett gyereke, annyi gyereket taníthatott. Nem tudom, hogy hívő volt-e vagy sem. Ezt nem érintettük. De az ilyesmit az emberek a purgatóriumban csak meg szokták említeni. Szóval azt hiszem, nem volt az. Nem úgy, mint Andrea, aki még a papot is madzagon szerette volna rángatni és azt mondta neki hogy kifizeti, ha elmond érte egy imát a következő szentmisén. (Spoiler: azt mondta, ez térítésmentes, de az erre szánt összeget a férje nyugodtan bedobhatja a perselybe.)

Ágnes nem beszélt Istenről, mégis az ő hangján beszélt.

Vannak élethelyzetek, amikor benne van az ember alagútban és csak remélheti, hogy fény várja a végén. Az juthat el valahová, aki ezen az alagúton végig mer menni, azzal a tudattal együtt, hogy ez szar lesz. A pokol pedig az, ha benne rekedünk a saját járatunkban, akkor is, ha lenne, aki vár minket a végén.

Szolg. közl.: ezt a bejegyzést még fél lábbal a kórházban kezdtem el írni és ígérem, a következő már nem a sérülésemről és kórházi élményeimről fog szólni.

Szolg. közl. 2.: Az evangélikus teológia nem ismeri el a purgatórium létezését, én pedig még sosem gondolkodtam el ezen komolyabban, most sem ez volt a szándékom, csupán szimbólumként használtam egy helyzetre, ami most kikívánkozott belőlem.

Szolg. közl. 3.: képünk illusztráció, az Unsplashről szedtem és Cory Mogk készítette.