A lelkészgyerek-trauma
Talán nincs még egy olyan segítő szakma, ahol szó szerint együtt kell élniük a gyerekeknek a szüleik „klienseivel”.
Azzal, hogy a lelkészgyerek-trauma egy létező jelenség, és hogy nem vagyok egyedül vele a világon, először Timothy L. Sanford Muszáj tökéletesnek lennem! című könyvében találkoztam. Bár ő nem traumának hívja, mégis összeszed néhány közös jellemvonást, amelyeket lelkészgyerekekkel (és misszionáriusok gyerekeivel) végzett lelkigondozói munkája során klienseiben - hátterüktől függetlenül - közös jellemvonásként felismert. Ezek alapján úgy vélem, hogy ennek az életformának lehetnek negatív hatásai a gyerekek érzelmi és idegrendszeri fejlődésére nézve.
És tudom, ma már minden lehet trauma, ezért szeretnék óvatosan bánni ezzel a kifejezéssel, mégis azt gondolom, hogy gyerekkori sérüléseim vagy elakadásaim jórészt ebből a státuszból adódtak. Leírtam. Nem volt könnyű. Nem a szüleimet szeretném ezen a ponton lejáratni (ó, az örök lelkészgyerekpara), hanem rávilágítani arra, hogy a munka ritmusából és tempójából adódóan mai tudásunk szerint milyen kockázatokat jelenthet a gyerekekre (és a házastársakra) nézve, ha egyik vagy ha mindkét szülő lelkész. (És arra, hogy ez a kockázat és kitettség teljesen reflektálatlan marad szervezeti - egyházi - szinten.)
Nincsenek szabadnapok, a lelkészlakás legtöbbször a gyülekezet központjában van, nem a lelkész és a gyerekek vagy a házastárs karakterén múlik, hogy mennyire nyitott könyv az életük, és van egy csomó elvárás, ami ugyan a lelkész viselkedésére vonatkozik, az mégis lecsapódik a gyerek(b)en. Arról nem is beszélve, hogy olyan mértékű figyelem jár nekik – nem képességeik, pusztán státuszuk miatt –, ami másoknak nem, és ez a figyelem hol kínos, hol pedig piedesztálra emel. Folyamatos lehet az efféle meghasonlottság, kiszámíthatatlanság, mert bármikor közbejöhet valami, bármikor megjelenhet valaki. Ám krízis esetén egy lelkészgyerek sem az egyháztól, sem a gyülekezettől nem kap szervezett segítséget, mert ha a lelkész lelke kerül terítékre, senki sem kompetensebb nála.
A parókia fala tehát teljesen paradox helyzetet teremt: üvegből van kívülről, de vasból belülről,
hiszen ha visszaélés történik, a lelkészt megóvja a tekintélye és a tabusítás, a gyereket viszont semmi, hiszen jószerivel már magáévá tette a belső programot, amelyet Timothy L. Sanford klasszikusa ebben a kilenc paplakbeli tévtanításban foglal össze (ezeket a következő bekezdésben saját megjegyzéseimmel egészítem ki):
„Muszáj tökéletesnek lennem.”
„Ezt már tudnom kellene.”
„Másokért vagyok.”
„Én más vagyok.”
„Nem bízhatok senkiben.”
„Tönkretehetem apám [anyám – a szerk.] szolgálatát.”
„Mások szükségletei fontosabbak, mint az enyéim.”
„Átkozott vagyok, ha megteszem, és átkozott, ha nem.”
„Isten csalódott bennem.”
Ha lelkészgyerekként olvasod ezt a bejegyzést, szeretném, ha tudnád:
Nem muszáj tökéletesnek lenned. Légy önmagad, mert Istennek pont úgy tetszel, és éppen úgy van terve veled, ahogy vagy. Ja, és embernek lenni önmagában még nem bűn.
Honnan is tudhatnád, ha nem tanították meg a szüleid? Foglalkoztak veled gyerekként, életkorodnak megfelelően? Vagy a gyülekezet nevelt fel ezerféle elvárással és nevelési elvekkel?
Felnőttként tudsz tájékozódni a kapcsolatok útvesztőjében, mert otthon jó mintát láttál, vagy állandóan olyan kapcsolatokba futsz bele, ahol a másik fél teljes figyelmét, teljes szívét, lelkét, idejét sosem kaphatod meg?
Nem másokért vagy. És mások sem érted. El fog jönni az a pont – remélem, kevés szenvedés árán –, amikor már te leszel felelős a saját életedért és a gyerekeid életéért, és nem foghatsz mindent a szüleidre, és nem várhatod a megoldást folyamatosan másoktól. Kapcsold ki a benned folyamatosan futó lelkészgyerek-programot, ami megmondja, mit kell tenned, és éld az életed.
Nos, én is más vagyok. Mindenki más. Lelkészgyereknek lenni azért is más, mert nincs még egy olyan segítő szakma, ahol szó szerint együtt kell élniük a gyerekeknek a szüleik „klienseivel”.
Benne is vagy a gyülekezetben, valamiképp fölötte is, a szüleid tekintélye megóv, de el is takar, próbálsz kortársakhoz kapcsolódni, de onnan is valahogy mindig kilógsz. De nem vagy más. Küszködsz, érzel, akarsz élni, és lehetsz boldog, mint akárki más.
Keress olyan helyeket, ahol senki nem tudja, hogy ki vagy, és honnan jöttél, nézd meg, hogy milyen hatással van rád – tudsz tájékozódni más helyzetekben? A világban? Ezeken mérheted fel igazán, milyen is vagy valójában, és mi az, amit a lelkészgyerekstátusz tett rád.
Ez a legnehezebb. A bizalom. A szüleidbe, a közösségedbe, az egyházadba, párodba vetett bizalom. Amíg nem hiszed el, hogy jár neked a figyelem, a megértés, hogy a szükségleteid és vágyaid validak, úgy azt sem fogod elhinni, hogy bárkiben is megbízhatsz. Azért, mert túl sok elvárás között nőttél vel, nem kell mindent egyedül megoldanod (nem is lehetséges). Nem vagy képes mindenre. És még Neked is van sötét oldalad. Kezdj magaddal barátságos párbeszédet, ha indulat és rossz érzés van benned, ahhoz is fordulj nyitottsággal: Miért vagy te itt? Mit szeretnél nekem mondani? Hallgasd meg és engedd ki (ha üvölt, akkor zárt szobádban egy párnába kiabáld ki, vagy a falu/város határán a szabad ég alatt). Bízz magadban először, találd meg „Istent a romok alatt”, mert csak így leszel képes megbízni másokban is és segítséget kérni, ha segítségre van szükséged.
De lehet ennek a helyzetnek fonákja is: amikor azt gondolod, hogy mindenkiben megbízhatsz, mindenki figyelemre érdemes lény, mert ezt látod a szüleidtől, hogy mindenkihez van egy jó szavuk. De ez nem feltétlenül ideális állapot egy gyerek számára. A gyereknek biztonságos, elfogadó otthoni közegre van szüksége, ahol elfogadják, ahol lehorgonyozhat, és ahol a szülei tudnak hozzá kapcsolódni, és nem neki kell minduntalan a kapcsolódást, a figyelmet és az elfogadást keresnie.
Az, hogy „tönkretehetem apám [anyám – a szerk.] szolgálatát” mondjuk igaz. Tönkreteheted a boltos boltját is, felboríthatod a padokat a templomban, bömböltethetsz zenét és ezer más módon megkeserítheted a családod és környezeted életét a viselkedéseddel, de szerintem ez a belső hang sokszor azért is veszélyes, mert valós vágyat tükröz. Néha tönkre is akarod tenni, nemde? József Attilával együtt kiabál benned a kisgyerek, hogy egyszer az életben hagyja a dagadt ruhát másra, és rád figyeljen már oda, nem igaz? Látlak, hallak, és teljesen jogos ez az igényed.
Persze itt arról is szó van, ami végigkíséri az életed a paplakon kívül is: hogy mi van rajtad, abból erkölcsi állapotodra engednek következtetni, hogy hogyan viselkedsz, az óv majd meg az erkölcsileg elítélhető dolgoktól. Sok múlhat ezen is, de van olyan, hogy a lehető legkörültekintőbb vagy, mégis baleset ér, vagy mégis kihasználnak. És ki lesz ott akkor melletted? Ezekben a helyzetekben dől el, hogy a tökéletlenség mennyire fér bele ebbe a közegbe – kellesz úgy is, akkor is, amikor nem lehet kirakatba tenni az életed? Amikor te vagy bajban, kihez tudsz fordulni?De ne menj túl messzire a figyelmükért, lehet, hogy túl nagy lesz az ár, amelyet fizetni kell érte.
NEM.
Ó, az állandó tehetetlenségi erő. Ha erre lépek, az a baj, ha arra, az a baj. Nincs jó lépés, ezért inkább megvárom, hogy mások mondják meg, mit vegyek fel, hova üljek, mit csináljak a szabadidőmben. Felszabadult játék hiánya, ügyetlenség, rengeteg frusztráció lehet ennek az ára. És az, hogy nem tudjuk tettekben kifejezni magunkat, mert a tett bizony következményekkel jár, és
már így is annyi mindenről tehettünk, amit el sem akartunk követni.
Meg kell tanulni élni, cselekedni és felelősséget vállalni, de csak azért, amit mi követtünk el. Azért viszont nem kell állandó bűntudatban élnünk, mert nem olyanok vagyunk, amilyennek mások szerint lennünk kellene.
Nem jobban, mint másokban. Aki ilyen közel kellene hogy legyen Istenhez, az el is kell, hogy távolodjon, hogy újra megtalálhassa. De az Istenkapcsolatot nem lehet rágás nélkül lenyelni, mint egy tablettát, az örökséget és az elvárásrendszert egy lelkészgyereknek szerintem baromi nehéz személyes hitté formálnia. És, mindemellett, ha a szüleid szülőként elsődleges feladatukat nem látták el, és elhanyagoltak téged, akkor bennük is ugyanannyira csalódhat Isten, mint bárki másban. Lehet fájdalma és gyásza annak, amikor felismered, hogy nem szentek. Hogy sok mindent rosszul csináltak. (Sok minden mást pedig nagyszerűen, persze.) A legnagyobb fájdalom és gyász pedig abból fakad, ha ők nem ismerik fel, és nem lehet helye a lázadásnak.
Isten erőforrásod, nem tilalomfád. Hozzá fordulhatsz akkor is, ha mindenki más elérhetetlen. Ne engedd el ezt az erőforrást.
És még valami: a gyülekezet megtartó közösségéből kiszakadni, bármennyire utálod is az állandó figyelmet, egy lelkészgyerek számára szintén lehet törés. Amikor az élet krízisein egyedül kell átlavírozni, állandóan a porondon lévő hercegből és hercegnőből (Sanford szerint: „kísérleti patkányból”) nagyot lehet esni a valóságra. Szóval: ez az élethelyzet nem tart örökké. És ilyen háttérrel szinte természetes, hogy a lelkészgyerekek nem találják meg a helyüket a világban, és komoly töréseket okozhat számukra a kirepülés. Nem csoda, ha nagyon sok lelkészgyereket ér a deviáns viselkedés vádja. De még ez is inkább vád, semmint odafordulás. Régi sztereotípia, ami leginkább az USA-ban tartja magát, hogy a lelkészek gyerekei vagy lázadók és vadak lesznek, vagy maguk is lelkészek. Timothy L. Sanford könyvének előszavát Chonda Price (lelkészgyerek és humorista) írta, szerinte „ha valaki egy déli prédikátor lányaként nő fel a második sorban ülve, az tíz esetből kilencszer lelkészfeleség lesz – vagy humorista”. (Nos, én már voltam lelkészfeleség is, lehet, egyszer a standupot is ki kellene próbálnom.)
Lelkészgyereknek lenni a túlzott elvárások és a kevés szülői figyelem miatt lehet a szülő és a gyerek számára is nagyon sok stresszel járó, folyamatosan meghasonlott állapot.
Saját gyerekeim idegrendszeri érését figyelemmel kísérő anyaként azt gondolom, hogy sok kockázatot rejt ez az életforma a gyerekek szempontjából. Persze mint mindenhol, itt is vannak szép példák. És tegyük is hozzá, hogy nagyon sok pozitív hozadéka is lehet annak, ha valaki lelkészcsaládban nő fel: az átlagnál fejlettebb kommunikációs készségek, kapcsolatrendszer, jó diplomáciai érzék, közösségszervezői készségek és a többi. De ez a bejegyzés most a nehézségekről szól.
A katolikus paphiánnyal kapcsolatban szokták felhozni, hogy ennek a jelenségnek a cölibátus az egyik oka, hiszen ki akarná magányosan leélni az életét? Viszont nálunk is egyre kevesebb a lelkész, ezért azt gondolom, hogy egyre kevesebb fiatal akar úgy élni és gyereket nevelni, hogy sem a munkának, sem a magánélet területeinek (helyének és idejének) nincsenek határai, és hogy ennyire kiszolgáltatottak. Könnyű visszadobni a labdát, hogy a mai fiatalok nem elkötelezettek, sőt nem hisznek, bűnösök, és ezért kárhozatra méltóak, de szerintem nem csak az elköteleződéssel van a gond.
Számot vetett az egyáz valaha azzal – hasonlóan ahhoz, ahogy a katolikusok próbálkoznak számot vetni a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális visszaélésekkel –, hogy protestáns gyerekek miként áldozatai az egyház tabusításának? Hogy mik történnek a parókiákon, a négy fal között, és hogy a kirakatéletnek milyen káros következményei lehetnek az egyház szó szerinti gyermekei számára?
Kapnak a lelkészek támogatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kell ebben az élethelyzetben jól csinálni ez a szülőség nevű extrém sportot, vagy megöröklik a régi korok elvárásrendszerét? Kapnak a lelkészgyerekek támogatást, ha a szüleik krízisen mennek keresztül, vagy minden kapacitás a botrány elkerülésére korlátozódik? És valóban botrány kellene ahhoz, hogy bárki ezen elgondolkozzon?
Te mit gondolsz, hogyan lehetne a lelkészgyerekeket és lelkészcsaládok tapasztalatait feldolgozni? Írd meg kommentben vagy a kerkult@substack.com címre. Itt, a poszt alatt csak az előfizetőink tudnak hozzászólni a témához. Ha tetszett ez a bejegyzés és szeretnéd támogatni a munkánkat, fizess elő, ha még nem tetted.
Borítókép: Lea Fabienne/Unsplash
Hm... lelkészgyerekként finoman szólva ismerősek voltak a mondataid, Dóri. Nemrég beszélgettem egy görögkatolikus atyával, aki azt mondta, hogy pár évtizede még tipikus volt, hogy lelkészgyerekek menjenek teológiára, ma már az arány megfordult, és inkább olyanok választják ezt a hivatást, akik nem lelkészcsaládban nőttek fel. Nálunk, evangélikusoknál is van egy hasonló tendencia, például, ha apukád-anyukád-apukámék évfolyamát nézzük, ott a többség lelkészgyerek volt, a mi évfolyamunkban már csak 3-4 ember volt az. Kezdek kíváncsi lenni, hogy mi minden állhat ennek a hátterében.