Elváltak és egyedülállók hete

Az egyedülállóknak és elváltaknak nagyobb szükségük lenne a társadalmi védőhálóra és a támogatásra, a házasságot pedig önismerettel és nem kampánnyal lehet megvédeni.

Talán nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom: bosszant a házasság hete. Már akkor is bosszantott, amikor még házas voltam. Ám mivel a házasság hete programsorozat múlt héten zajlott, eheti bejegyzésben az elváltakról és egyedülállókról szeretnék írni.

A házasság mint életen át tartó szövetség a megfelelő partnerrel nem lehet propagandaeszköz, hanem kincs, amit őrizni, gondozni és ápolni kell. Egyrészt szerencsés, aki valódi partnert talált, akivel megélheti azt a rengeteg csodálatos dolgot, amiről már nagyon sok cikket és könyvet írtak – vagy valami egészen mást, ami mégis mindkét félnek jó, ami kiteljesít, kiegészít és a legjobbat hozza ki belőlünk.

Másrészt engem még úgy neveltek (és sok mindenben nem értek egyet a szüleimmel, de ebben speciel igen), hogy senkinek semmi köze hozzá, mi zajlik két ember között, mert soha, senki nem fogja tudni megmondani nyilvános beszélgetésekből, kirakat-életekből, hogy valójában mi zajlik otthon a négy fal között. És nem csak a bántalmazásra gondolok, hanem arra is, hogy látszólag ellentétes karakterek hogyan tudnak tiszteletteljes partneri viszonyt kialakítani a (közös) intim szférájukban. Mert valamilyen rejtélyes és megfejthetetlen okból kifolyólag, mint egy puzzle hiányzó darabja, éppen úgy passzolnak egymáshoz, még akkor is, ha egyáltalán nem ilyen partnert képzeltek el korábban, mert más program futott hátul az agyukban, ami szerint élniünk kellett volna az életünket. Szóval, igen, találhatunk ott, ahol nem is keresünk és lehet, hogy az ideálisnak tűnő egyszerűen mégsem optimális, mert nem nekünk való. Vagy te nem állsz készen, vagy csak nem ez van megírva a csillagokban, más az univerzum vagy az Isten akarata.

De most nem randitanácsokat és kéretlen életbölcsességeket szeretnék osztogatni (bár bevallom, azt is nagyon szeretek), hanem térjünk vissza az eredeti témánkhoz: mi a baj a házasság hetével?

Senki nem tudja megmondani például, hogy a házasságban élők valóban boldogabbak-e, ugyanis a saját bevallásokon alapuló kutatásokról kiderült, hogy egészen addig számítanak a legboldogabbnak, amíg a másik fél is ott ül a szobában. Más kutatások tényleg azt támasztják alá, hogy a házasságban élők mindenféle mutatói sokkal jobbak, mint az egyedülállóké – gyenge szociális hálóval rendelkező országokban legfőképpen, hiszen ott a család az elsődleges megtartó elő, mert az intézményekre nem lehet számítani. Elég az hozzá, hogy az elmúlt években érdekes, egymásnak ellentmondó tanulmányok jelentek meg.

Az egyik szerint a házas, vallásos, konzervatív nők a legboldogabbak (és kicsivel maradnak csak el tőlük a házas, vallásos progresszív nők), egy másik kutatás szerint viszont a legboldogabb embercsoport jelenleg ezen a bolygón az egyedülálló nő. Egy harmadik szerint a házas férfiak boldogabbak, egészségesebbek és sikeresebbek mint nem házas társaik. Miért boldogabbak a nők egyedül? Miért boldogabbak a férfiak házasságban? Nem lehet az egyik lehetséges ok az, hogy a házasság érzelmi terhei, a házimunka és a gyereknevelés és az ezekkel járó minden érzelmi stressz és döntés oroszlánrésze ma is a nőket terheli? Hogy a „világ” még mindig a férfiak szabályai és intézményei szerint játszik, amiben a nők egész egyszerűen sokkal jobban elfáradnak? (Ezt sem magamtól találtam ám ki, erről szól Emily és Amalia Nagoski csodás könyve, az Érzelmi kiégés, amiről biztos fogok még írni.)

Nem lehet, hogy az egyház, a kereszténység is férfiak szabálya szerint játszik, amiben egész egyszerűen egyszerűbb propagálni a házasság patriarchális verzióját minthogy szembenézzünk az évszázados mellőzés – ha nem elnyomás – terheivel és örökségével?

Vagy megkérdezni a nőket, anyákat, hogy mire van szükségük valójában és hogyan érzik magukat házasságban vagy anélkül? Teljes értékű tagjainak érzik-e magukat a közösségeinkben, otthon és a munkájukban?

A házasság valóban lehet erőforrás egy nő számára, valóban érezheti benne jól magát és a hivatkozott első kutatás szerint a vallásos nők azért lehetnek védettebbek házasságon belül, mert a vallásosság – érdekes módon a feminizmushoz hasonlóan – magas erkölcsi elvárásokat támaszt a házastársakkal szemben, és magas minőségű házassághoz vezethet.

Mégis elmondható, hogy a házasság a nőknek nagyobb kockázat, mert általában ők húzzák a rövidebbet – akár ha rossz házasságban élnek, akár ha véget vetnek annak és anyaként maradnak egyedül. Aki körül nincs védőháló, óriásit eshet ilyenkor. A hazai szociális háló nem tart meg, a családbarát kedvezmények pedig általában nagycsaládosokra, nem az egyedülálló szülőkre vonatkoznak. (Pedig miért ne használhatná a nagycsaládos parkolót és a többi kedvezményt egy egyedülálló szülő?) Az, hogy kinek adunk kedvezményeket és kiknek nem, kit tekintünk a társadalom felemelendő, megtartandó tagjának és kiket hagyunk hátra, elsősorban politikai döntések sorozatán múlik. Az egyedülálló szülők pedig hátrahagyottak Magyarországon.

Ha van tehát réteg, amelyiknek igazán szüksége lenne a közösség támogatására, akár keresztény közösségek támogatására, programsorozatra, tájékoztatásra jogaikról és lehetőségeikről, gyereknevelésben és gondozásban nyújtott segítségre, akkor azok ők. Különben gyerekeik egyenlőtlenebbek lesznek az egyenlőknél, hiszen egy egyedülálló anya ha fejen áll, akkor sem fogja tudni pótolni az apa jelenlétét és fordítva. Ez egy folyamatos erőforráshiányos állapot, folyamatos kapálózás a víz felszínén a levegőhöz jutásért. És – igen – egy rossz házasságban küzdeni nap mint nap, a be nem tartott ígéretekkel, a soha el nem következő megértésért és figyelemért is ehhez hasonló. Kampányra és közösségre az egyedülállóknak és az elváltaknak van szükségük, a házasoknak pedig önismeretre, tiszteletre, megbecsültségre és partnerségre.

Amíg házas voltam, nem tudtam, de ma már tudom, hogy én is egyike voltam azoknak a keresztény lányoknak, akik – a lengyel Sexify című sorozat Paulinájához hasonlóan – lefuttatták a több generációs programot: férjhez menni, skippelni vagy a házasság látszat-intézményébe kiszervezni a felnőtté válás kihívásait és annak terheivel járó felelősséget, úgy tenni, mintha nem élnénk együtt, és ha már nem lehet tovább úgy tenni, gyorsan összeházasodni, korán szülni – ez egy program. Ez rengeteg keresztény fiatal programja. Akik hamarabb fognak – főleg, ha lányok – szónoklatokat hallgatni az erkölcsösségről és a bűnös szexualitásról mint arról, hogy mennyire iszonyatosan, kardinálisan, égetően és elmondhatatlanul fontos (mindjárt abbahagyom a jelzők halmozását, de komolyan: mindennél fontosabb!), hogy tisztában legyenek saját magukkal, testükkel, lelkükkel, céljaikkal, határaikkal, hogy ne semmisüljenek meg, ne tűnjenek el, ne oldódjanak fel egy kapcsolatban, mert a belső hang, amit elnyomnak magukban és ha már üvölt sem hallják meg, szóval ez később megkéri az árát. (Tényleg: a tested mindent elraktároz, az egészséged is rámehet – légy jóban magaddal. Még egyszer: nincs ennél fontosabb és ha nekem nem hiszel: a Jóisten nem véletlenül teremtett olyannak, amilyen vagy. Ez az ő terve veled: a te életed.)

Jobboldalon Paulina.

Visszatérve Paulinára, ő az a lány a sorozatban, aki papíron egy koleszban lakik, gyakorlatilag a vőlegényénél. Amikor barátnője (aki papíron a szobatársa) egy női orgazmus feltérképezését és megértését segítő app programozásába kezd, elindul egy olyan úton, ami végülis afelé tereli, hogy úgy dönt, mielőtt házasságra lép, saját magát szeretné megismerni. Paulinát végigkísérjük a számára örömet nem okozó, mindennapos szexuális élet – amit minden héten tisztességesen meggyón –, egyszóval azon az úton, amikor a „rendes keresztény lány” programja ütközik az életet a maga teljességében megélni vágyó lány programjával, aki majd akkor megy férjhez és akkor választ párt, amikor készen áll rá. Végül nem nyomja el a belső hangját és (SPOILER) saját magát választja huszonhárom évesen, nem futtatja le a programot, amelyet a családja, a vőlegénye és a vallása kijelölt neki. (SPOILER VÉGE.) Nem tudom, hogy folytatódik a története (ebben az egyébként sok szempontból érdekes, más szempontból nem annyira erős sorozatban), csak remélni merem, hogy mindez nem jár a hite elhagyásával is. Mert ezeknek a történeteknek sokszor ez a vége. Ha valaki a vallásos programtól eltérő utat választ, akkor is, ha az az út vagy intézmény egyébként nem kellene hogy hitünk alapja legyen, úgy fogja érezni, hogy fekete bárány, hogy kitaszított, hátrahagyott, bűnös, és meg sem próbál többé kapcsolódni keresztény közösséghez.

És attól tartok, hogy a házasság mint ideál – a pártpolitikához hasonlóan – olyan tartópillére lett a kereszténységünknek, ami valójában nem az alapja. És még egyszer: házasságban, felemelő kapcsolatban lenni a legmeghatározóbb erőforrás az életben. De a hitünk személyes, Jézus pedig egy vándorkarizmatikus tanító volt, aki azt mondta, hogy hagyd el a családod, és kövess engem. És a csavar az egészben, hogy akár nem hívő házastárssal is lehet Istennek tetsző kapcsolatot építeni, amennyiben az kölcsönös megbecsültségen, összekapaszkodásban, határok tiszteletében és elfogadásban nyilvánul meg. És egy keresztény házasság is lehet Istennek nem tetsző, amennyiben abban manipuláció, bántalmazás és elnyomás van. (Erről olvassátok el Mikó-Prém Alexandra cikkét.)

A házasság, amennyiben öncél, a fel-nem-növést is konzerválhatja. Kisgyerekek maradnak benne a felnőttek is: lányok, akik nem merik kipróbálni magukat, erejüket és azt, hogy mire képesek a világban és fiúk, akik képtelenek gondoskodni magukról. Mindez pedig, persze érzelmi éretlenséggel, gyerekes játszmázással is társul, ami iszonyú megterhelő mindkét félnek.

A kiteljesítő házasságban nincsenek félelmek – vagyis perszehogy vannak, de nem a másiktól kell félni. A párválasztás akkor lesz kiteljesítő, ha merünk is tudunk önmagunk lenni partnerünk mellett is, ha nem nyomjuk el magunkban a belső hangot (sem az övét), hanem arra építünk. Ha partnerünk nem telepszik ránk (és mi se rá), de körülvesz a szeretetével, tartja a határainkat, mégis ott van – egy karnyújtásnyira – ha szükségünk van rá, az ölelésére, a jelenlétére. Ezekben az ölelésekben születik és marad fenn a kapcsolat – így a házasság – és ezekben a gesztusokban ismerhetjük fel a másik és magunk istenképűségét is. Ez nem továbbadható.

És egyházként, keresztény közösségként valójában semmi közünk ezekhez a pillanatokhoz. Az viszont felebaráti kötelességünk lenne, hogy a magányos embert ne hagyjuk magára.