Miért csórók az egyházak a milliárdjaikkal?
A kormányzati támogatások és az egyházak pénzügyi helyzete között óriási szakadék tátong.
Az egyházak finanszírozásában is megvan a kormányzati kétharmad címmel jelent meg egy cikk a G7 gazdasági hírmagazinban, amelynek egyik fő állítása, hogy a kormány által kiosztott nem normatív jellegű támogatások (2022-ben 254 milliárd forint) több mint kétharmada (194 milliárd forint) az egyházaknak ment, teljesen átláthatatlan módon, a állam éppen aktuális tetszése szerint. Ezek olyan összegek, amelyeket bármely önkormányzat vagy civil szervezet megkaphatott volna, mégis túlnyomó részük az egyházakhoz került. Az egyházak pedig ezzel az összeggel – a cikk nyitánya szerint – egyáltalán nem számolnak el, nem hozzák nyilvánosságra azt, hogy mire költik el, és még csak a tájékoztatás szándéka sincsen meg bennük, hogy a jövőben ennek természete megváltozzon.
Ezek a felfoghatatlan mértékű összegek joggal okoznak visszatetszést az emberekben, és továbbra is etetik azt a vélt-valós mítoszt, hogy az egyház (és főleg annak papjai, lelkészei) Dagobert bácsiként úszkálnak minden egyes nap az egyház végtelen vagyonában, ami lehetővé teszi, hogy arcátlanul túlfizesse a hetente csak egy napot dolgozó papokat, lelkészeket. Aki azonban egy kicsit is közel kerül az egyházi közösségekhez, rögtön láthatja, hogy milyen komoly anyagi nehézségekkel küzd egy gyülekezet. Miért van ez? Hogyan fordulhat elő, hogy a híradások telis-teli vannak ezekkel a hatalmas összegekkel, az egyház valódi terepén pedig nem tudják megfizetni a munkatársakat, képtelenek rendezni a rezsiszámlákat, vagy forrás hiányában egyszerűen csak hagyják felemésztődni a sokszor évszázados ingatlanokat?
A G7 cikke az érem egyik oldalát kiválóan bemutatja: 2010 óta nagyszámú, sok esetben fontos közfeladatot ellátó (oktatás és szociális ellátás) intézményt indított vagy vállalt át a három történelmi egyház, jelentősen megnövelve az állam és egyházak közötti pénzmozgást, és nem úgy tűnik, hogy ez a „mindent is átveszünk” trend lassulna. De fontos szerintem azt a szempontot is látni ebben a történetben, hogy az egyházaknak lehetősége van az állami normatíva mellett a saját forrásaiból is költeni az intézményeire, ez valóban versenyelőny például az állami iskolákkal szemben. Ez azonban elsősorban nem azt jelenti, hogy az egyház vagyona és befolyása gyarapszik, hanem azt, hogy az állam koncepciózusan hátrál ki abból, hogy nemhogy fejlessze, de egyáltalán életben tartsa az oktatási vagy a szociális ellátórendszert, mert ha az egyházak csinálják, akkor nekünk ezzel nem kell foglalkozni.
Az egyházi finanszírozás érméjének másik oldala azonban teljesen hiányzik a G7 cikkéből: ezek a milliárdok egyszerűen nem csorognak le az egyház mindennapjainak szintjére. A gyülekezetek jó része még a lelkész fizetését is nehezen tudja kigazdálkodni, a szükségszerű költségekről (rezsi, karbantartás) nem is beszélve. Egy olyan infrastrukturális rendszerben kénytelenek működni, ami évtizedekkel vagy akár évszázadokkal ezelőtti állapotokra lett kitalálva. Mert ötven-száz-százötven éve valóban szükség volt a több száz fős vagy akár ezres templomokra; ma jó, ha párévente meg lehet tölteni ezeket a tereket. Ezeket nem lehet egyik pillanatról a másikra lebontani, átalakítani, és az sem lehet megoldás, hogy majd az elhalófélben lévő települések szűkösen élő idősei fogják anyagilag fenntartani mindezt.
Vannak helyek, ahol a vidék lassú halálát egyedül az egyházak képviselői kísérik végig.
Itt úgy jelenik meg az állami támogatás, hogy gyönyörűre mázolják a templomokat, amik, ha őszinték akarunk lenni, majd az eltűnt élet mementójaként maradnak meg az utókornak. A korábban említett egyházi látványberuházások bicskanyitogatóak, az itt elköltött milliók, milliárdok mögött azonban megrendítő tragédia áll, és bár könnyű elégetett pénzként tekinteni minderre, de egyszerűen nem tudom, hogy mi a jó megoldás.
Ez a krízis nem csak vidéki sajátosság. A városokban is komoly anyagi nehézségekkel küzdenek a gyülekezetek, ahol időszerű lenne a történelmi egyházak részéről, hogy nyíltabban beszéljenek az anyagiakról. Tévhit, hogy az egyház minden tagját kőkeményen megsarcolja, és téves az az egyházi hozzáállás, ami az egyházi tized vagy adó fogalmát sulykolja folyamatosan. Amit tehetnek, az a tájékoztatás. Hogy mi történik mikroszinten a perselybe bedobott ötszázassal, és mi történik azokkal a nevesített felajánlásokkal, amelyet ma egyházfenntartói járuléknak neveznek, és a gyülekezet önfenntartását szolgálja. A legkülönbözőbb előfizetői modellek ma már egy olyan kultúrára nevelnek, amelyben egyre természetesebb, hogy anyagilag támogassuk azt, ami nekünk fontos. Időszerű, hogy a támogatás mögötti motiváció végre a valóságról szóljon: hogy tagja vagyok egy közösségnek, és annak terheit a lehetőségeimhez mérten másokkal együtt közösen hordozom.
Persze nehéz felhívni erre a figyelmet, hogyha mindenhol azt az üzenetet hallja meg mindenki, hogy milyen pénzeszsákot kap az egyház újra meg újra.
Bármilyen beruházást is támogat az állam, az egyházak tényleges valóságának megmaradása nem ettől függ. Tud segíteni, de nem létszükséglet. Az azonban igen, hogy az egyházi közösségek szorosan vagy lazán kötődő tagjai vajon rádöbbennek-e arra, hogy nélkülük ez nem fog menni. Nincs olyan állami forint, ami pótolni tudná a jelen lévő hús-vér embert. Ez mérsékelné az államtól való állandó függést, de azt a fontos alapvetést is megerősítené, hogy az egyházi közösségek valódi ereje nem a piramis tetején csücsülő klérusban vagy a gyönyörűre mázolt ingatlanokban rejlik. Hanem azokban, akik évtizedek-évszázadok óta építőkövei az eredeti küldetésnek, az örömhír továbbadásának.
Szívemből szólsz. Én például újra meg újra belefutok abba a tévhitbe, hogy az egyszeri igehallgató szentül meg van győződve, hogy a perselypénz en bloc a lelkész zsebébe vándorol. Sok rendszeres templomlátogató sincs tisztában vele, hogy mi és hogyan történik az adományokkal, mert erről nagyon ritka a nyílt és őszinte diskurzus. És hogy az önfenntartás a protestáns egyházak esetében különösen is az egyenjogúsítás előtt természetes volt, mert a Habsburgok egy lyukas petákot sem adtak protestáns templomépítésre, sőt inkább akadályozták. A kormányzati támogatásoknál viszont én súlyos problémának látom a transzparencia hiányát, még ha magát a támogatást nem is tartom fölöslegesnek. Az egyháznak még akkor is etikai kötelessége lenne átláthatóvá tenni ezeknek a pénzeknek a sorsát, ha nincs jogszabály alapján ilyen kötelezettsége. Már csak a botránkoztatás elkerülése végett is.