Lássuk meg a nők fájdalmát és kiszolgáltatottságát a lombik-vitában is

Valójában nem tudjuk befolyásolni, mi történik az anyaméhben, és talán minden szereplő számára ez lehet a legfrusztrálóbb az összes reprodukciós eljárásban.

A legutóbbi, szavazásra bocsátott témalistából a lombikkérdés és a népszámlálási adatok feminista olvasata került ki győztesen (3-3 szavazattal), és bár a népszámlálás látszólag aktuálisabb, mégis a lombikkal kezdeném, mert nemrég egy izgalmas, hamarosan induló YouTube-csatorna vendége voltam, ahol erről a témáról vitatkozunk. Vagyis vitának indult, de igazán tartalmas párbeszéd kerekedett belőle, aminek a végére, azt hiszem, mindketten épültünk és építettünk valamit. (Ezt természetesen megosztjuk veletek, ha már nyilvános lesz.)

Mint minden más, reprodukciós és szexuáletikai kérdésben, itt is egyéni utakról van szó, magánügyekről, mégis véres csaták dúlnak róla a nyilvánosságban, és abban mindig sok a veszteség, a sérült is. Én ebben is azt szeretném képviselni, mint az abortusszal vagy a szüléssel kapcsolatban, hogy

muszáj az embert látnunk, a nő kiszolgáltatottságát és fájdalmát is látnunk minden reprodukciós folyamatban.

Az egyéni történeteket, a személyes szenvedéseket, az utakat, a lehetőségeket, mert egyszerűen nem formálhatunk általános, egységesen elítélő vagy egységesen felmagasztaló álláspontot egyik irányban sem. Magyarországon teljesen bevett gyakorlatnak számít a lombik, így tehát mint sok más területen, itt is

nagyon távol van az emberektől az egyház, ha a megbélyegzés hangján szól ebben a sok embert mélyen érintő kérdésben.

Azok, akik évek óta próbálkoznak, hogy megfoganjon a gyermekük, de nem jön össze, kétségbe vannak esve, félnek, hogy kifutnak az időből, egyedül üdvözítő, biztos megoldásokat szeretnének hallani, és ilyennel mind az orvosi, mind egyházi oldal előszeretettel szolgál. Pedig életünk minden egyes döntését végül nekünk kell felelős felnőttként meghoznunk.

Államosítás kontra magánklinika: hazai legetőségek

Mint minden esetben, itt is a lehető legcélravezetőbb út a tájékoztatás lenne. Ha valaki ma Magyarországon belekezd egy lombikeljárásba, az kapásból számos nehézséggel találja szemben magát, amiről nem feltétlenül rendelkezik valós és megfelelő forrásból érkező információkkal. És elég valószínű, hogy lekezelő hozzáállással viszont fog találkozni.

Vannak, persze, üdítő kivételek is, mint amilyenről korábban írtam egy lelkészházaspár történetén keresztül ebben a cikkben. Azóta a hazai szabályozás annyiban változott, hogy 2022. június 30-tól csak állami intézményben végezhetnek beültetést Magyarországon, így hivatalosan is befejezte reprodukciós tevékenységét minden magánklinika. Ebből pedig az lett, hogy - az állami egészségügyet övező, nem alaptalan bizatlmatlanság miatt is -, aki megteheti, külföldi magánklinikákon vág bele ebbe a hosszú és embertpróbáló folyamatba. Az államosítás része a kormány családpolitikai inézkedéseinek és az volt az alapja, hogy ha több gyermek születését szeretnék támogatni, akkor a lombikprogram lehetőségét minden érintett számára elérhetővé kell tenni. Így viszont az állami ellátás színvonalbeli csökkenést is eredményezhet, rengeteg félelmet a nem megfelelő fájdalomcsillapítás miatt, ezért nagyságrendekkel nem keresik fel többen az (államosított) lombik-klinikákat.

Amint arra a Telex összefoglaló cikke is rávilágít: “A meddő párok egy jó része inkább nem kér az állami rendszerből, és Csehországba, Szlovákiába utazik lombikkezelésre, ahol már egy ideje magyar nyelvű tájékoztatókkal is várják a meddő párokat. A 10,7 millió lakosú Csehországban egyébként összesen negyven magán és állami fenntartású meddőségi központ működik. Az itthoni magánklinikákon egyébként a meddő párok hozzászoktak egy ellátási színvonalhoz, egy személyesebb, közvetlenebb orvos-beteg viszonyhoz, a gyors, és pontos, várakozás nélküli ellátáshoz. Ezzel szemben háttérbeszélgetések során többen is a futószalagszerű működést kifogásolták a hazai állami intézetekkel kapcsolatban.”

A folyamat menete

A „lombikbébiprogram” a mesterséges megtermékenyítés egyik formája, amelynek során a petesejtek megtermékenyítése a méhen kívül, lombikban történik. Az ilyen eljárásokat ún. IVF- (in vitro fertilizáció) módszereknek hívjuk.

Az IVF-eljárás során hormonális stimulációval kezelik a pár női tagját, ezzel késztetik petefészkeit fokozott tüszőérésre. Második lépésként vékony tűvel, ultrahangvezérlés mellett, hüvelyen keresztül leszívják a petesejteket tartalmazó tüszőtartalmat. Bár a protokoll szerint altatni kell, mégis sok helyen előfordul, hogy altatás nélkül végzik el ezt a beavatkozást, ami rendkívül fájdalmas és megterhelő lehet az egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő nőre nézve.

Az így kinyert petesejteket laboratóriumi körülmények között speciális tápoldatba, illetve szövettenyésztő edénybe helyezik, mely az ivarsejtek és embriók fejlődése számára az optimális körülményeket biztosítja. Ezeket a pár férfitagja által leadott spermiumváladékkal termékenyítik meg, egyesével. A megtermékenyítést követő napokon ellenőrzik a sejtosztódás folyamatát mikroszkóp alatt, így lehetőség van a legjobb osztódási tulajdonságot mutató embriók szelektálására és az ezek közül vissza nem ültetett – számfeletti – embriók lefagyasztására. A megtermékenyült és szabályosan osztódó embriók visszahelyezése a petesejtleszívástól számított 48–72, esetleg 120 órán belül történik. Az embriókat először speciális embriómegtapadást elősegítő tápoldatban tárolák, majd egy vékony katéter segítségével juttatják a méh üregébe. Ez az eljárás már nem jár fájdalommal.

Pro és kontra

Ezzel a folyamattal kapcsolatban a katolikus egyház ellenérve az, hogy a megtermékenyített petesejtek közül sok lefagyasztásra kerül, ami ellenkezik az élet védelméről szóló egyházi tanítással, amelyen az abortuszellenesség is alapszik.

A katolikus egyház tanítása szerint az életet minden körülmények között tisztelni, becsülni és védeni kell, Veres András püspök szavaival élve: „Minden embernek joga van ahhoz, hogy szülei természetes szeretetkapcsolatából foganjon.”

Ez a mondat megint csak kérdések sorát veti fel. Honnantól van az embernek lelke? És joga bármihez is? A fogantatástól, a születéstől? A méhen belüli negyedik vagy hetedik hónaptól? Szerintem mindegyik megközelítésnek van létjogosultsága. Annak is, amelyik úgy tekint az életre, hogy az a fogantatástól kezdve kezdődik, és annak is, amelyik az első lélegzetvételtől számítja.

Ami a méhen belül zajlik, misztérium. Én például ikerterhességnek indultam: volt egy emrió mellettem, akivel együtt fejlődtem és akit a negyedik hónapban felszívódott. Rengeteg anya esik át spontán vetélésen, és gyászukban senki nem támogatja őket, mert ugyan már, ez így természetes. Nem kaphatják meg az embriót, hogy elgyászolják, vagy ha ezt szeretnék, flúgosnak nézik őket.

Az érem másik oldalán, amikor kényszerhelyzetben lévő nők abortusz mellett döntenek, szintén megbélyegzik őket.

Ezekből a „vitákból” nőként egyszerűen nem lehet jól kijönni.

És akkor azt még nem is említettük, hogy mennyi társadalmi elismertsége van egyáltalán az anyaságnak abban az országban, ahol egy egyedülálló anya, ha egy gyermeket nevel, akkor 13 700 forintot, ha kettőt, akkor gyermekenként 14 800 forintot, összesen 29 600 forintot; ha három vagy több gyermeket, akkor gyermekenként 17 000, azaz minimum 51 000 forintot kap családi pótlék gyanánt. Ha három vagy több gyermeket nevel, akik közül a legkisebb nem töltötte be a nyolcadik életévét, akkor elmehet főállású anyának, vagyis gyermekgondozási támogatást (gyet) vehet igénybe, ami 26 és 28 ezer forint közé tehető havi jövedelmet jelent.

Hol van a szervezett egyházi segítségnyújtás a nehéz helyzetben lévő nők, anyák számára? Mindig csak akkor látom az egyház képviselőit, ameddig a szüléssel és a reprodukcióval kapcsolatos szólamokat hangoztatják, de nem látom a gyermekágyas osztályokon, nem látom a nehéz helyzetben lévő nők és anyák oldalán, mert azon az oldalon nem áll senki és semmi.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy van létjogosultsága annak a rengeteg kérdésnek, amelyet a katolikus tanítás ezzel kapcsolatban felvet és ezeket lehet is képviselni, emberségesen: készen állunk-e arra, hogy elfogadjuk: nem lehet gyermekünk? Megéri-e nyolc lombikeljárásnak alávetni a testünket-lelkünket? Ismerjük-e testünket, ciklusunkat, tudunk-e kapcsolódni magunkhoz, a természetünkhöz nőként? Kizártuk-e a meddőség minden más lehetőségét? Sokszor a cikluskövetés is megoldhatja a problémát, ám ha az ember medikális környezetbe lép, kevés információt fog kapni a természetes lehetőségekről, és fordíva: lehet, hogy minden mélységét és magasságát megéltük természetes nőiességünknek, mégsem jön össze a baba – lehet, hogy a hiba nem is a mi készülékünkben van, hanem a partnerünkében –; és ilyen helyzetben azt hallani, hogy csak azért nem jön össze a baba, mert nem vagy kibékülve magaddal, megint csak rendkívül határsértő.

Végeredményben nem tudjuk befolyásolni, mi történik az anyaméhben, és talán mind az egyház, mind az orvostudomány – mind az érintett párok – számára ez a legfrusztrálóbb az összes reprodukciós eljárásban.

Ezért gondolom azt, hogy végső soron senki másnak nem lenne szabad dönteni ezekben a kérdésekben a nőkön kívül. A párjuk által támogatott, tájékozott, érett, felelős döntést hozni képes nőkön kívül. De mind az egyház, mind az orvostudomány sokszor gyerekszerepben tartja őket, és ehhez talán minden szereplő hozzá is szokott. Nehéz felnőni, de csak így lehet valódi párbeszédeket folytatni és önazonos döntéseket hozni és csak felnőtt, döntésképes emberek tudnak változást hozni több évszazados rossz beidegződésekben és intézményekben is.

Borítókép: Deon Black/Unsplash