Ha nem ünnepled meg, meg sem történt
A költözésünk döbbentett rá, mennyire hiányoznak a házi szertartások az életünkből.
Egyszerű oka van a rövidebb, személyesebb bejegyzésnek: éppen költözöm. Az új lakás kifestve, a régi kiürítve, így a feladat már „csak” annyi, hogy mindennek megtaláljuk az új helyét. Én meg közben elmorzsolok egy-két könnycseppet, mert azért mégis két évet töltöttem el ebben az albérletben.
És micsoda két év volt! A beköltözéssel egy időben kezdtem el teljes állásban, igazán felnőttként dolgozni. Ide hoztam haza a munka örömeit-bánatait. Itt adott a zuhany fontos felismeréseket, itt zajlottak le fontos, szívszorító beszélgetések a társammal, na meg itt bontottuk ki a szebbnél szebb esküvői ajándékokat. Az első gyermekünket is ide hoztuk haza. Két év nem sok idő, tudom, de most, mikor látom ezt a két évet egy platós kocsira pakolva, összeszorul a szívem. Végtelenül szomorú vagyok, hogy ezekből az évekből nem volt több. Hogy túl sokáig voltam egyetemi hallgató és kollégista, most meg túl sokat kell majd apának lennem. Sajnálom, hogy nem lehettem sokáig, akár még pár évig „csak” felnőtt, aki a párjával élvezi mindazt, ami adatott neki.
Valahogy ez a költözés is szép szimbóluma ennek a rövidségnek. Az elmúlt egy-két hétben egyáltalán nem voltam otthon, készítettem elő az új lakást, festettem és eszközöket vásároltam, terveztem, és brigádot szerveztem a barátaimból, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Amikor ez elkészült, akkor meg azt alakítottam, hogy mi minden legyen becsomagolva vagy kidobva, vagy hogy mindez hogyan jusson át az új helyre. Az egyértelműt meg csak halkan említem meg, hogy közben dolgozni is kell, meg kell tartani a hittanórákat, el kell vinni a gyülekezet egy csoportját egy hétvégére, és az sem ártana, hogy egyáltalán legyen időm a másfél hónapos kisfiamra, akinek új mosolygási kísérleteiről rendre lemaradok.
Így még csak búcsúzni sem volt időm ettől a lakástól, csak úgy elillan az életemből, egyik pillanatról a másikra, mintha sosem létezett volna, és illan el vele minden, ami az én autonóm, szabad felnőtt létemből megmarad. Jó lett volna egy rövid rítussal elköszönni. Meggyújtani mondjuk egy gyertyát, elmondani egy hangos imádságot, és benne megköszönni mindazt a menedéket vagy izgalmat, amit ez a lakhely lehetővé tett számomra. De hát ki csinál ilyet?
A nagy pakolások közepette ezen tűnödtem:
Ki az, aki valóban rászánja az időt arra, hogy az élet legkülönbözőbb pillanatait megbecsülje egy rövid rítussal, egy kisebb házi szertartással?
Elbúcsúzunk-e egy lakástól, eltemetünk-e egy szeretett kisállatot, ellátogatunk-e egy érzelmileg fontos helyhez időről időre, vagy valamilyen formában egyáltalán hálát adunk-e azért, hogy magunk mögött hagytunk egy újabb évszakot?
A kereszténység akarva-akaratlanul különösen rászoktatta az embereket arra, hogy a hit megélése, a lelki épülés, az ünneplés kizárólag a templom falain belül történhet meg. És igen, az istentisztelet eseményei valóban lehetőséget teremthetnek minderre. De az ünnepet vagy a gyászt nemcsak ott lehet megélni, hanem bárhol, bármikor. Így törekednünk kell arra, hogy megtöltsük az életünket ilyen szent pillanatokkal.
És ehhez kell bátorság és az a bizonyosság, hogy nincs rossz jelképes cselekedet, nincsen rosszul megfogalmazott ima. Nem hiszem, hogy bármi olyat tehetnénk vagy mondhatnánk, ami „elrontaná” az Istennel való kapcsolatunkat. Ezért próbálkozzunk, keressük a lehetőségét annak, hogy életünk milyen apróbb vagy nagyobb szeletét tudjuk jelentőssé tenni, mert nem tudhatjuk, hogy melyik kísérletünk közepette jut el hozzánk valami egészen rendkívüli üzenet.
A Tízparancsolat egyike, hogy „szenteld meg az ünnepnapot”. Erről a parancsolatról már mi is írtunk itt a Substacken. Akkor a pihenésről volt szó: a világ teremtésének is része az, hogy Isten megpihen, és ha valóban fontos nekünk a teremtés védelme, akkor a pihenést is azzá tesszük életünkben. De az ünnep megszentelése nemcsak a pihenésről szól, hanem arról is, hogy mindazt, aki vagyok, és mindazt, ami velem történik, komolyan veszem, annak jelentőséget tulajdonítok az életemben, és így megbecsülöm, nem veszem félvállról, hanem helyet szorítok neki az amúgy is kevés időmben.
Siratom a lakást, és még inkább siratom az önálló, felnőtt életemet. De most, amikor ez véget ér, nem tehetek mást: ünneplek. Hálát adok azért, hogy ez nekem – ha rövid ideig is – megadatott. És ezért ki kell találnom valami módját annak, hogy ezt a jövőben újra és újra megünnepelhessem. Úgy, ahogy azt csak én tehetem meg.
Mert ha nem így teszek, örökre üressé válik bennem az, amit nagy becsben őriztem.
És talán ez felvértezne arra, ha valami nagyobbat, sokkal mélyebbet vesztenék el. Nagy kár, hogy a megerősödés ezen fajtáját a kereszténység nem tette természetessé az életemben.