Az örökbefogadás sosem szólhat a szülő szükségleteiről és álmairól
November 9. az örökbefogadás világnapja. Hogyan jelenik meg ez a téma az egyházban és a Bibliában? Seben Glória és Seben Viktória kétrészes vendégposztja.
A világnap alkalmából novemberben vendégszerzőink, Seben Glória pszichológus és evangélikus lelkész, valamint Seben Viktória gyakorló nevelőszülő a nevelőszülőség, valamint az örökbefogadás témáját járják körül két részben. Ebben a részben arról lesz szó, hogyan jelenik meg az örökbefogadás az egyházban és a Bibliában.
Habár a köztudatban könnyen összekeveredik a két fogalom, a nevelőszülőség családjogi értelemben merőben más, mint az örökbefogadás. Előbbi kimondott célja a gyermek visszagondozása születési családjába, míg örökbefogadni csak olyan gyermeket lehet, akiről a szülei lemondtak, vagy bíróság örökbeadhatónak nyilvánította. Sajnos a születési családba történő visszagondozás a kívántnál ritkábban történik meg (statisztikák hiányában nem tudjuk megmondani, mekkora arányban), és nagyon sok a rendszerben bent ragadt gyerek, akit örökbe sem fogadnak, hanem a 18 gyertya elfújása után távozik az intézményrendszerből. A két út azért is elágazik, mert a leendő nevelőszülőknek más jellegű tanfolyamon kell részt venniük, mint az örökbefogadni szándékozóknak (noha ez utóbbi tanfolyam három éve már nem kötelező), más a jogi folyamat, és míg a nevelőszülő-nevelt gyermek kapcsolata ideiglenesnek tekintendő, az örökbefogadással a gyermek az adott családban a vér szerinti gyermekekkel egyenlő jogokra tesz szert, és elméletileg élethosszig szóló kapcsolat jön létre közte és szülei között (még családneve, sőt akár keresztneve is megváltozhat).
Az örökbefogadás és a nevelőszülőség teológiai reflexiójához érdemes megvizsgálnunk, mit mutat meg ebből a Szentírás. Mózes születésének története (2 Móz 2,1-10) ugyanis izgalmas módon kapcsolja össze az örökbefogadó és a nevelőszülő szerepkörét.
„Egy Lévi házából való férfi elment, és feleségül vette Lévi egyik leányutódját. Az asszony teherbe esett, és fiút szült. Amikor látta, hogy milyen szép, három hónapig rejtegette. Amikor azonban nem tudta már tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé. A gyermek nővére pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele.
A fáraó leánya éppen odament, hogy megfürödjék a Nílusban, cselédjei meg ott járkáltak a Nílus mentén. Megpillantotta a kosarat a sás között, odaküldte a szolgálóleányát, és kihozatta azt. Fölnyitotta, és meglátta a gyermeket; hát egy síró fiú volt! Megszánta, és ezt mondta: A héberek gyermekei közül való ez.
A kisfiú nővére pedig ezt kérdezte a fáraó leányától: Ne menjek, és ne hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül, aki majd szoptatja neked a gyermeket? A fáraó leánya így felelt: Eredj! A leány elment, és a gyermek anyját hívta oda. Vidd magaddal ezt a gyermeket – mondta neki a fáraó leánya –, és szoptasd őt helyettem, én pedig megadom jutalmadat! Az asszony magához vette a gyermeket, és szoptatta.
Amikor a gyermek nagyobb lett, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta. Mózesnek nevezte el, mert ezt mondta: A vízből húztam ki.”
A történetben azt látjuk, hogy a héber újszülöttek ellen irányuló katonai atrocitás elől a szülőanya az első néhány hónapban rejtegeti fiúgyermekét. Amikor azonban beindul a gyermek mozgás- és beszédfejlődése, ez a módszer már nem kivitelezhető, így a sás közé rejti gyermekét egy vízhatlan bevonattal ellátott gyékénykosárban (innen a mózeskosár kifejezés). A Nílusban fürödni készülő egyiptomi hercegnő rátalál a kosárra és a gyermekre, azonnal átlátja, hogy a héberek közül való. A gyermek nővére (későbbi szövegek meg is nevezik: Mirjam) felajánlja édesanyját mint szoptatós dajkát, a fáraó lánya beleegyezik és fizetséget is ajánl érte. Az anyatejtől való elválasztást követően a gyermek a fáraó családjába kerül (más posztbiblikus szövegekből tudjuk, hogy az anyatejtől való elválasztásra kb. három éves korban került sor), és örökbefogadó anyjától új nevet kap: az egyiptomi Mózes nevet.
A történetben tehát egyszerre van jelen az örökbefogadás (fáraó lánya) és a nevelőszülőség (fizetség fejében a szülőanya vállalhatja ezt a feladatot). A fáraó lánya motivációja tisztán az irgalom: nem ő vágyik gyermekre, hanem
a halálos veszélyt átlátva megszánja a kisfiút és a saját családba fogadással új jogi és etnikai státuszt ad neki, ezzel az életét menti meg.
A szülőanya kétségbeesésében „teszi ki” a gyermeket, hiszen ha magánál tartaná, azzal a katonai erőszaknak szolgáltatná ki. Mirjam csavaros megoldása, amellyel merészen a vér szerinti anyát szervezi be nevelőszülőnek egy win-win helyzetet teremt. Az édesanya – ha átmenetileg is – visszakaphatja babáját úgy, hogy életét immáron a fáraó lányának személye védelmezi. A kis Mózes pedig további 2-3 évig élvezheti az édesanyja tejét és gondoskodását azokban az években, amelyek a pszichológiai kutatások alapján kulcsfontosságúak a személyiség kialakulása szempontjából. A fáraó lánya – aki mindezért anyagi áldozatot is hoz - így egy olyan gyereket kap vissza, aki ilyenformán megerősödve tagozódhat be az egyiptomi királyi családba, hogy ezzel kialakulhasson identitásának második rétege.
Elsőként vizsgáljuk meg az örökbefogadó szülő oldaláról a történetet!
Az örökbefogadás elsődleges motivációja nem a saját gyermek utáni vágy, hanem a gyermek iránti irgalmas szeretet.
Szakmai alapvetés, hogy az örökbefogadó szülő és örökbeadható gyermek közötti illesztési folyamatnak nem a szülői igényekből, hanem a gyermeki szükségletekből kell kiindulnia. Bár lélektanilag empatikusak lehetünk azok iránt a párok iránt, akik közös gyermekre vágynak, azt is tisztán kell látnunk, milyen terhelt motivációkkal jelentkeznek sokan örökbefogadásra. Gyakran a pár már kimerítette a humán asszisztált reprodukciós lehetőségeket, és a szó szoros értelmében kimerítették a kapcsolatukat is a lelkileg rendkívül megterhelő folyamatban. Kétségbeesetten kapaszkodnak az örökbefogadásba mint utolsó lehetőségbe, viszont az örökbe fogadható gyerekek körében gyakran már kötődésében sérült (de legalábbis az átlagnál sérülékenyebb) kis lelkekkel kerülnek kapcsolatba. Ez akár veszélyes kombináció is lehet, és könnyen elképzelhető, hogy az örökbefogadás nem váltja be a hozzáfűzött reményeket.
A kötődési sérültség egy tipikus jelenség, amely az örökbefogadásokat katalizátorként kudarcokkal telivé, esetleg sikertelenné teheti.
Részint azért, mert a gyakran szintén érzelmileg sérült – sokszor fájdalmas veszteségeket megélt – szülők nem elég erősek ahhoz, hogy megküzdjenek az örökbefogadott sérültségével, részint azért, mert az új családtag igen ritkán felel meg annak az ideálképnek, ami sok örökbefogadó szülő elméjében az évek alatt megképződik. Ne feledjük, hogy Magyarországon berendezett gyerekszobával és szekrényben tornyosuló gyermekkelengyével lehet csak nekivágni az örökbefogadásnak, miközben a gyermek érkezésére akár éveket is várhatnak a párok, ráadásul nem tudják 8-9 hónappal előre megmondani, gyerekkel vagy anélkül érkeznek-e egy jövő nyárra tervezett rokoni esküvőre. A kétség és a remény között hányódva naponként vívják a lelki harcot ezek az emberek, nem csoda, ha sokuknak idealisztikus elképzelései alakulnak ki.
A magyar jogrendben egyébként az örökbefogadás felbontható, és ezt a procedúrát bármely fél (a szülő és a gyermek is) kezdeményezheti. Statisztikák hiányában arra a kérdésre sem tudunk válaszolni, vajon az örökbefogadásoknak hány százaléka bomlik fel jogi úton, és azt sem tudjuk, hogy az ismerkedési szakaszban mennyien mondanak nemet a végleges otthonba fogadás előtt.
Ha keresztényként örökbefogadás lehetőségén gondolkodunk, érdemes tisztázni magunkban, párunkkal közösen és különösen Isten előtt a motivációinkat, vajon mekkora része van benne a „gyerekhez jutás” intenzív vágyának, mennyire gyötör bennünket a kisebbrendűségi érzés, mennyire szeretnénk azt megélni, hogy ha befogadunk egy gyermeket, akkor ezáltal „jóvá válunk” Isten, önmagunk vagy a társadalom szemében? Hogyan fog hatni az örökbefogadás a párkapcsolatunkra, tágabb családunkra, esetlegesen meglévő vér szerinti gyermekeinkre? Milyen fantáziáink vannak és ezek mennyire reálisak? Bár nem kötelező, vállaljuk magunkra a tanfolyam elvégzését! Ismerkedjünk más örökbefogadó családokkal, tanuljunk az ő tapasztalataikból is! Folyamatosan kérjünk erőt arra, hogy készen álljunk a gyermek befogadására!
Az örökbeadó anya oldaláról azt látjuk a történetben, hogy ő kész egyszer s mindenkorra lemondani gyermekéről, hogy ezzel megmentse az életét. Nem tartja magánál mindenáron, nem gondolja, hogy az lenne a szeretet, ha tűzön vízen át ragaszkodna hozzá.
Az elengedés viszont azzal jár, hogy kiszolgáltatom a gyerekemet olyan valakinek, akinek csak az irgalmában reménykedhetem, és nem tudhatom biztosan, mik a szándékai, hogyan fogja betölteni hivatását.
A bibliai történet a vízre bocsátással különösen is jól szemlélteti ezt az irgalomban bizakodó sorsára hagyást, napjainkban ez a mozzanat – kevéssé az isteni, mint inkább az emberi közreműködésre hagyatkozással – annak feleltethető meg, mikor az újszülöttet inkubátorba helyezik. Magyarországon megkülönböztetjük a titkos és a nyílt örökbefogadást. Lényeges különbség a kettő között témánk szempontjából, hogy utóbbi esetében az örökbeadó és örökbefogadó személyek ismerik egymást, a szülőanya tudja, hová kerül a világra hozott gyermek, sőt az örökbefogadó szülőket maga választhatja ki egy közreműködő szervezet segítségével. Örökbefogadó szülőktől hallhatjuk az „életet adó anya” kifejezést, amely funkcióját tekintve sokkal megfelelőbb és kifejezőbb, mint a „biológiai”, a „vér szerinti anya”, vagy az „édes”-, illetve „szülőanya” kifejezések. A számos szakmai díjra érdemesült, nyílt örökbefogadással foglalkozó Hat hét című magyar film megtekintése után pedig akár a „sorsot adó anya” kifejezést is használhatnánk. Bár a közvélemény megvetéssel, elutasítással bánik gyakran az életet adó anyákkal, őket felelőtleneknek és önzőnek tartva, a filmben bemutatott élethelyzetben egy felelős, a gyermeke javát akaró és mindenek fölé helyező fiatal nőt ismerhetünk meg.
Pál apostol az örökbefogadás képét használja, amikor a Jézus Krisztusban nyert új identitásról beszél: „[Isten] eleve el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, […] Őbenne lettünk örököseivé is.” (Efezusi levél 1,5.11.a) Így maga a mennyei Atya válik az örökbefogadó szülő ősképévé, aki a tőle elidegenedett embert szeretetben újra egyesíteni szeretné a mennyei családdal, amely nem más mint a Szentháromság Isten közössége. Isten tehát azonosul az életet adó és az örökbefogadás által új életet adó emberrel is.
A szövegben kissé félreérthetően fogalmaztunk, és ezt csak utólag láttuk. A bíróság a vér szerinti szülő felügyeleti jogának megszűnését mondhatja ki, és a gyámhatóság ez után nyilváníthatja örökbefogadhatónak a gyermeket.