Visky András Kitelepítése zsigeri emlékezés - szövegben és színpadon egyaránt
„Semmink sincs, csak a történetünk…” – Visky András Kitelepítésének színpadra alkalmazott változatát láttuk az Óbudai Társaskör produkciójában április 20-án.

Amióta hallottam Visky András regényéről, és először olvastam, miről szól – például szerkesztőnk, Laborczi Dóra interjújából –, megszólított ez a történet. És bár a teljes könyvet még nem tudtam végigolvasni, váratlanul lehetőségem nyílt megnézni a színházi adaptációt. Az alábbiakban tehát nem a regény és a darab összehasonlítására vállalkozom, nem is élek kritikával azzal kapcsolatban, hogy mennyire sikerült visszaadni a regény hangulatát a színpadon, hanem arról írok, hogy milyen módon érkezett meg hozzám a történet a színház irányából.
Merész volt az alkotók vállalkozása, hogy az egyébként színházi világból érkező Visky András sűrű és mély regényét színházi megjelenítésre adaptálják. Perczel Enikő dramaturg azonban ugyanolyan alázattal nyúlt Visky András szövegéhez, mint ahogyan az író a bibliai textusokhoz. Nem írta át, nem hamisította meg, viszont sűrítette és a színpad – pontosabban „barakkszínház” – lehetőségeihez, valamint a dráma befogadóinak sajátos helyzetéhez simította.
Már a színpad sem színpad volt tehát, nem emelvényen játszottak a színészek, hanem a nézőtérrel egy síkban, kevés, de rendkívül tömény szimbolikájú kellékkel és díszlettel (a padlón szalma, a fentről lógó Szentírás, a „keresztre feszített”, ugyanakkor megdicsőülő apa jelképe, a gyermekekre utaló különböző méretű cipők-cipőcskék és további apróságok). A fiút alakító Sebestyén Aba egy zárt „burokból”, amely a viszonylagos védettség és a rabság szimbóluma is lehet, idézte meg a gyermek András már felnőttként megírt emlékeit.

Rajta kívül két nőt is láthattunk a kamaradarabban. Az Anya (Júlia) alakját Visky már korábban megidézte egy általa írt színdarabban. Varga Lili alakításában egy erős és törékeny nő alakja sejlik fel, aki a férjéhez és Istenéhez radikálisan hűséges, gyermekeit védelmezően „verebecskéknek” szólító anya. Mégis, mivel ő válik családfővé, miközben gondosan ápolja a megdicsőült apa emlékét, akarva-akaratlanul is közelebb segíti gyermekeit a túl korai felnövéshez, így akár a kis András ambivalens érzései is tükröződhetnek a visszatekintésben.
Állandó hivatkozási alapja a Biblia, amelynek történeteiből a kitelepítettek szenvedéstörténetének sűrűre szőtt védőhálója jön létre.
A titokzatos, szinte transzcendens Nényu, akinek alakja az őrangyal asszociációját keltheti bennünk, Blaskó Borbála megformálásában elevenedett meg. Ő kevésbé a szóbeliség, mint inkább a megrendítő erejű nonverbalitás eszközével kapcsolódott a nézőkhöz. Különbözik is az Anyától (például amikor az Anya a fegyenc Apa iránti szolidaritásból kopaszra nyírja magát és gyermekeit, Nényu megőrzi a haját), ugyanakkor helyettesíti, ápolja és teljes értékű társként támogatja.
A szöveg abszurd humora a különös lágerlakó famíliát „a proletárdiktatúra egyetlen szivárványcsaládjaként” jellemzi.
Visky tehát 21. századi szavakkal és kifejezésekkel, felnőtt, sőt már idősödő fejjel rekonstruálja kora gyermekkorának emlékeit (az ő kettő és nyolc éves kora közötti időszakot sűríti magába a mintegy kétórás darab). A posztmodern szófolyam különös kontrasztja az „idegen magyarul” (értsd Károli Gáspár négy évszázados fordításában) hangzó Biblia, amely sajátos metanarratívájába foglalja a Visky család történetét.
A szerző megpróbálja a lehetetlent, a nonverbális, testi, zsigeri emlékezést a szövegbe transzformálni, és ebben kapaszkodója a szent szöveg, amely szövetté, textúrává nemesedik, ahogyan a két történetszál, például a zsidók pusztai vándorlása és a család végtelennek tűnő utazása a Duna-deltába, valamint a barakkélet örök ideiglenessége összefonódik.
Az archaikus magyar mellett a túlélés nyelve, a lágeriskolában a fejlődés zálogaként elsajátítandó román nyelv is megjelenik (amely Visky számára amolyan „mostohaapa-nyelv”). A héber nyelv bizalmat hordozó szava, az ámen is felhangzik az egyik testvér ajkáról sajátos kontextusban.
A színészek szinte emberfeletti színpadi jelenléttel visszafordították a szöveget a nonverbalitás, a tudattalan, a zsigerek nyelvére. Mi, nézők egyszerre vagyunk bent és kint ebben a történetben. Egyrészt kívülállók, szemlélők maradunk, empátiával tekinthetünk a lágerlakók szenvedésére és örömeire, de nem adatik meg nekünk a tökéletes azonosulás lehetősége. Ugyanakkor egy-egy kezünkbe kerülő apróság, egy kő, egy kukoricaszem, egy összegyűrt papírlap mégis bevon, nem ereszt, a barakkhoz láncol bennünket, így teljesen kívülállók sem maradhatunk. Igen, ez a mi történetünk is, a mi közös történetünk.
A történet többi szereplője, a begyűjtő tisztek, a család kutyája, a többi kitelepített epizódszereplő, a „pesti rokonok”, a kihallgatók, a román pásztor, a halottszállítók és a Visky gyermekek csak a szöveg szintjén vagy valamely szimbólumban jelennek meg.
Legfontosabb szimbólum az Apa, akiről a kis Andrásnak semmi személyes emléke nincs, és így még inkább felerősödik párhuzama Jézus Krisztus személyével, aki szintén eltűnt a tanítványok szeme elől, és megjelenése bizonytalan kimenetelű ígéret.
A színdarab a hat év történetét – amelyből négy telt a két kitelepítési helyszínen – két órába sűríti össze oly módon, hogy az egyházi esztendő, különösen a három sátoros ünnep: karácsony, húsvét és pünkösd köré csomózza össze a cselekményt. A transzcendens szál végigkíséri a darabot: a csodák világa, a titokzatos Gondviselés és az értelem feletti megmenekülés áthatja a nagyon is realista ábrázolást. Az Anya személyében a köztünk lévő, a velünk együtt szenvedő Jézus alakja ismét felsejlik.
Mindez a tartalom anélkül jelenik meg, hogy akár csak súrolna is bármiféle vallásos giccset, olcsó pátoszt vagy didaktikus hangnemet.
A drámai adaptáció természetesen nem adhatja vissza a regény szövegének teljességét – talán nem véletlen, hogy a drámaíró és dramaturg Visky András saját története tolmácsolására éppen a regény műfaját választotta. Ugyanakkor a darab izgalmas ablakot nyitott nekem erre a történetre, megfejelve azzal az extrával, amit a színházi eszköztár jelent: semmit sem hozzátéve, de a szöveget mégis emelve, ahogyan a Nényut játszó színész recitálja a színen a szentírási részleteket. Nem helyettesíti, hanem erősíti a vágyamat, hogy még közelebb kerüljek hozzá.
Híreink
Anyák napi felolvasás Szentendrén
Elnézést, elúsztam – Anyaszövegek címmel tart felolvasást ma 17:00-tól Szentendrén a Newsee Store-ban (Alkotmány utca 3.) szerzőnk, Laborczi Dóra, Haraszti Ágnes költő, Nagy Kata költő, Novák Viktória blogger és Hlatkyné Egyed Zsuzsanna blogger az anyasággal kapcsolatos tapasztalatok szövegbeli megjelenítésének kihívásairól. Dóri kerkultos szöveget is felolvas majd itt.
Elindult a Kerkult podcastcsatornája
Múlt pénteken podcast formában beszéltük ki a Magyar Péter-jelenséget, ezzel elindítottuk podcastműsorunkat, aminek technikai feltételeit szeretnénk az előfizetésekből biztosítani. Ha tetszett ez a beszélgetés, és szívesen hallgatnál még bennünket, támogasd munkánkat olvasói előfizetéssel. Ha nem tetszett, akkor pedig bátran jelezz vissza nekünk e-mailben a keresztenykulturablog@gmail.com címre.