„Jézus Krisztus születése pedig így történt: Mikor anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, aki igaz ember volt, és nem akarta őt szégyenbe hozni, elhatározta, hogy titokban elbocsátja. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig, amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki, és feleségül vette őt, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.“ (Mt 1,18-25)
Egy évvel ezelőtt feleségemmel ültünk a szentesti istentiszteleten és hallgattuk a karácsonyi történetet. Gondolataink azonban egészen máshol jártak: akkortájt tudtuk meg biztosan, hogy gyermeket várunk. Ezalatt az egy év alatt kifejezetten sokat gondoltam arra, hogy milyen lehetett az a betlehemi este. Hogy milyen lehetett az első karácsony. Hogy a mi történetünk, amelyen oly sokan osztoznak ebben a világban, miben volt azonos és miben volt merőben más.
Vajon József sem tudott mit kezdeni azzal a hírrel, hogy apa lesz és egy kisgyermekről kell gondoskodnia? Vajon Máriát is elérte a reggeli rosszullét vagy őbenne is ott volt az a félelem, hogy mi van ha valami baj fog történni? Vajon ők is átélték a hormonok változásait, az álmatlan éjszakákat, az első rúgások okozta örömöt vagy egy elesés okozta kétségbeesést?
Karácsony olyan egységesen és tökéletesen él a fejünkben. Évszázadok hagyományai tették ezt ilyen meseszerűvé. Látjuk magunk előtt a pásztornak és angyalnak beöltözött fiúkat és lányokat, az égen csodálatosan ragyogó esthajnalcsillagot, a bárányok hömpölygését, a bölcsek tevegelését, na meg a végtelen szalmát, ami kibéleli és pihe-puhává teszi a jászolt. Annyira magunké ez az ünnep, hogy nemcsak látjuk, hanem halljuk is: a csillagszóró sercegésében a karácsonyfa fénye mellett, a gyermeki hangon megszólaló népi énekben, a Kaláka betlehemesében vagy a sötét templomba békességet, meghittséget és reményt hozó “Csendes éjben”.
Egy látvány, egy hang azonban egyre eltávolodik tőlünk. Ha jelen is van, egy megtisztított, megszépített formában kerül elénk. Amikor a szülőszobán voltunk és felsírt a kisfiúnk, hatalmas kő esett le a szívemről. Elsősorban nem amiatt, mert ő megérkezett, hanem mert mindaz a kétség, mindaz a fájdalom, ami olyan erőteljesen jelen volt az utolsó órákban, napokban, az végre véget ért. Mintha megállt volna az idő, mikor a feleségem mellkasára került a megviselt, vérben és fehéres, kenőcsszerű mázban sírdogáló gyermek. Szűnni nem akart ez a sírás, de ott és akkor ez a fájdalmat és kiszolgáltatottságot jelentő hang, a legszebb volt az egész világon.
A mai napig, míg kezemben tartom a gyermekem, tűnödöm, hogy miért? Miért pont így érkezik meg a Megváltó? Az, aki tenyerében hordozza a világegyetemet. Az, aki szavával a semmiből emel hegyeket és fakaszt forrásokat. Az, aki emberi fogalmakkal teljesen leírhatatlan és megérthetetlen. Miért vállalja ő a legnagyobb kiszolgáltatottságot: a magatehetetlenséget, a lassú öntudatra ébredést, a másokra való teljes ráutaltságot?
A válasz egy ősi próféciában rejlik, ami egy rövid kifejezést tartalmaz: Immánuel. Azt jelenti: velünk az Isten. És ez a velünk az, ami hangsúlyos. Mert nem a véletlen sodorta őt ide, hanem tudatos döntés. Nem mi kényszerítettük ki ezt, hanem ő akarta így. Ő akarta azt, hogy velünk legyen. Az emberlét teljességében. Minden örömével és bánatával, gyönyörűségével és rútságával, tisztaságával és összetettségével együtt.
És emögött nincsenek észérvek, ebben nem fedezhetünk fel logikát. Egyszerűen Isten rátekint az ő teremtményeire, mindannyiunkra és ahhoz, hogy a lehető legtisztábban, legmélyebben fejezze ki önmagát és irántunk érzett szeretetét, megérkezik közénk. Hogy mindaz, amit eddig homály fedett, most testet öltsön. Hogy mindaz, ami eddig titok volt az ember számára, az most a lehető legegyértelműbben jelenjen meg.
Egy felsíró hangban. Egy kíváncsi tekintetben. Egy gyógyító kézben. Egy hazaváró ölelésben. Egy újjá teremtő mondatban. Egy megáldott kenyérben. Egy megtört testben. Egy üres sírban.
Bármennyire erőteljes is mindez, sokszor képtelen elűzni mindazt a valóságot, amelyben mindannyian élünk: az állandó változást, a folyamatos feszültséget, az oldódni nem akaró konfliktusokat. De amit egyértelművé tesz a betlehemi jászol, az az, hogy ebben a terhekkel teli valóságban Isten velünk van.
Velünk van a konyhában, mikor odaég a sütemény, velünk van akkor is, amikor nehezen jövünk ki a hónap végén.
Velünk van az autópályán, a dugóban vagy a teli vonaton, velünk van akkor is, mikor nincsen hova vagy kihez mennünk.
Velünk van a pattanásig feszülő karácsonyi ebédkor, velünk van az először egyedül töltött ünnep idején.
Velünk van a félrement ajándék átadásakor, velünk van a soha nem érkező hogy vagyban.
Velünk van a koraesti, tévé előtti bóbiskolásban, velünk van a hideg utcán töltött éjszakában.
Velünk van a hajnalban felsíró gyermek hangjában, velünk van egy elnémult szívhangban.
Velünk van az ébresztő nélküli reggeli ébredéskor, velünk van az örök elszenderedésben.
Nincsen olyan része ennek az életnek, amelyben ő ne lenne velünk.
Mindez ma kezdődik el, ezen az éjszakán, mikor nekünk és az egész világnak Szabadító születik. Karácsony ünnepe nemcsak a szeretet, a békességet és az örömöt ajándékozza mindannyiunknak, hanem az igazi szabadságot is. Annak szabadságát, hogy bármit is teszünk ebben az életben, szól nekünk az isteni örömhír: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy [... ] és én veled vagyok, minden napon a világ végezetéig.” (Ézs 43,1 és Mt 28,20)