E heti bejegyzésünket péntek helyett vasárnap, Jézus feltámadásának napján küldjük ki. Ezzel kívánunk minden követőnknek és olvasónknak áldott ünnepet!
„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.” (Mk 16,1-8)
Emlékezz egy olyan pillanatra, amikor azt mondtad: vége van.
Milyen érzelmeket hív elő benned? Fájdalmat? Megbánást? Gyászt? Megkönnyebbülést? Örömöt? Reményt?
Az én számat akkor hagyta el ez a mondat, mikor a fiam megszületett. Hetekkel-hónapokkal előtte volt egy álmom, hogy a születésekor valami baj lesz. Nem vele, hanem az édesanyjával, aki nélkül elképzelhetetlen az életem. Amíg ott voltam a szülőszobában, csak erre az egy álomra tudtam gondolni. Minden alkalommal, mikor megszorította a kezemet fájdalmában, azt éreztem, hogy egyre elfogy bennem a remény. Amikor a gyermekünk felsírt, könnyek között néztem a feleségem szemébe, és mondtam: vége van. Abban a pillanatban lekerült rólam minden teher, és átformált az a tény, hogy ő továbbra is van.
Ennek az álomnak a képe élesen megmaradt bennem.
Nehéz azzal együtt élni, hogy az életünkben mindennek megszabott ideje van. Hogy bármikor, bármelyik pillanatban befejeződhet. Hogy ez ellen mi nem tehetünk semmit. Hogy egyszer azt kell mondanunk: vége van. Elvégeztetett.
Amikor ez megtörténik, mind máshogy küzdünk meg vele. Valaki már rákészült, és könnyen el tudja engedni. Valaki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Valaki vádaskodik, és keresi a felelősöket. Valaki némává válik, és elzárja azt, ami benne van. Valaki pedig elindul, mert tenni akar. Tenni azért, hogy lezárhassa és feldolgozhassa mindazt, ami történt.
Az asszonyok hajnalban így tettek, és a sírhoz siettek, hogy végső búcsút vegyenek az ő mesterüktől. Azonban amikor odaértek, megváltozott a világ. Egy ismeretlen ifjú ott volt, és elmondta nekik, hogy akit ők keresnek, akitől búcsúzni akarnak, aki felett ki akarják mondani a legutolsó szót… az nincs itt. Feltámadt.
Márk evangéliumának leírása Jézus feltámadásáról az egyik legkülönlegesebb, mert a legkorábbi kéziratokban a történet előbb véget ér. A többi evangéliummal ellentétben a feltámadott Jézus már nem jelenik meg. Nem találkozik az asszonyokkal, nem kíséri útján a gyászolókat, nem töri meg a kenyeret a tanítványokkal, és a sebeit sem mutatja meg. Ami marad, az az asszonyok rémülete és annak bizonytalansága, hogy mégis van-e folytatása annak, amiről tudjuk, hogy biztosan véget ért.
Az evangélista azt sejteti, hogy ennél többet nem is kell lejegyezni, mert itt már nem a leírt szavak a lényegesek. Az ismeretlen ifjú arra kéri az asszonyokat, hogy induljanak el, mondják el a tanítványoknak azt, amit most láttak és hallottak, és együtt menjenek Galileába. Oda, ahonnan ez az egész történet elindult. Ahonnan a tanítványok származnak. Ahol ők otthon vannak, és ahol a családtagjaikkal, a barátaikkal élik mindennapjaikat. Mert amikor megérkeznek erre a helyre, ahol az ő életük zajlik, akkor a feltámadott jelen lesz, és látni fogják azt, hogy az üres sír nem ennek a történetnek a befejezése, hanem valaminek a kezdete.
Mintha azt mondaná ezzel az evangélista, hogy Jézus feltámadása aligha ér valamit, hogyha annak valóságát nem látjuk és gyakoroljuk a mi életünkben.
És ez a valóság nem biztos, hogy rendkívüli. Nem biztos, hogy megismételhetetlen. Nem biztos, hogy a feje tetejére állítja a világot. Lehet, hogy csak halkan a legalapvetőbbről tanúskodik: hogy általa nem a halál győz, hanem az élet.
Hogy felkel a nap. Hogy megszólal az ének. Hogy végre megkel a kalács. Hogy megcsap a frissen lenyírt fű illata. Hogy korábban véget ér egy munkanap. Hogy nincs acsarkodás a családi asztalnál. Hogy évek múltán megtörténik a megbocsátás. Hogy van párbeszéd és megértés. Hogy van tisztelet és elfogadás. Hogy van igazság és odaadás. És hogy lehet olyan, hogy visszajön a kórházi lelet, és megállapítják a regressziót. Hogy a haldokló meg tudja szorítani búcsúzóul a kezemet. Hogy a szülést követően a feleségem jól van, él.
Márk evangélista nem jegyezte le a történet végét, de ezzel a legfontosabb üzenetet hagyta ránk: az evangélium bennünk és általunk íródik tovább, hogy az egész világ tudja: Krisztus feltámadt. Valóban feltámadt.
Szolgálati közlemény – KerKult a Jövő zenéje podcastban!
Vörös András és Rab Árpád A jövő zenéje című podcastjának nagypénteki adásában Laborczi Dóra szerzőnk, szerkesztőnk beszélgetett a házigazdákkal a kereszténység jövőjéről, benne (sok más izgalmas téma mellett) a politikai törésvonalakról és a nők szerepéről. A végén pedig a KerKultról is mesélt kicsit. A beszélgetést megnézhetitek itt: