Bevallom, nem hiszem, hogy olvasóink rutinos TikTok-pörgetők lennének – ha igen, elnézést kérek –, így hadd áruljam el, milyen ez az alkalmazás. Mikor először letöltöttem, azt hittem, úrrá tudok lenni az algoritmuson. Hogy majd én diktálok, én határozom meg, hogy mit láthatok, és mit nem. Ennek egyszerű módja van. Az app mutatja a videót, én rányomok, hogy engem nem érdekel, és ezzel megtanítom, hogy például a tradwife tartalmak nem érdekelnek. De ha valami vicceset látok vagy érdekeset, akkor megnyomom a szívet, vagy elmentem egy könyvjelzőbe, hogy sokáig velem maradhasson. Az algoritmus igazán alattomos machinációja azonban akkor kezdődik el igazán, amikor észreveszi az ember, hogy nemcsak azt nézi az app, hogy mire mondunk igent vagy nemet, hanem millió apró tényezőt, például hogy melyik videóval mennyi másodpercet töltünk el. És ha valamit akár kétszer vagy háromszor is megnézünk, akkor nincs visszaút: egy ideig biztosan csak azt az egyfajta videót fogjuk újra és újra látni. Ennek vannak néha áldásai.
A Love on the Spectrum például így került elém. Ez a Netflix egyik párkereső realityje, csak itt nem hírnévre kiéhezett influenszerek keresik a szerelmet, hanem az autizmusspektrumon élő emberek. Méltatlan összehasonlítás ez, tudom, az alkotók is inkább dokumentumsorozatként promotálják reality helyett, de talán nem olyan nehéz elképzelni egy olyan valóságot, ahol a valóságshow szó hallatán nem áll fel a hátunkon a szőr. Ahol a szereplők méltósága és jóléte az elsődleges, nem pedig az, hogy a szerkesztőknek a szenzációt kell szállítani. És ebben van valami üdítő, mert egyszerűen jó nézni, ahogy hétköznapi, jólelkű emberek – akik az autizmusspektrum legkülönbözőbb pontjain léteznek – vágyakoznak, és mindent megtesznek a vágyaik eléréséért, vagyis azért, hogy társuk legyen az életben.
Megható követni azt, hogyan veszik a bátorságot egy első találkozásra, hogyan kezelnek egy pánikrohamot a rapid randi közepette, vagy hogyan kommunikálják azt a randipartnerüknek, hogy számukra ez túl gyors és túl sok. Kalandjaik közepette megismerjük a lelküket, hogy mi okoz nekik örömöt, vagy mi jelenti számukra a legnagyobb küzdelmet. És persze azt, hogy hogyan látják ők a szerelmet. Talán az utóbbi tart leginkább tükröt számunkra, hiszen zavarba ejtő az a nyitottság és lelkesedés, ahogyan a szereplők a potenciális társuk felé fordulnak, attól függetlenül, hogy ők éppen súlyosabb spektrumzavarral küzdenek, vagy éppen rajta sincsenek a skálán – miközben mi fel sem ismerjük, hogy mennyire megajándékozottak vagyunk, hogyha találunk valakit, akivel egyáltalán együtt lehet működni az élet legkülönbözőbb területein.
És persze a sorozat nézése közben szkeptikus gondolatok születnek az emberben, hogy mégis mennyire valós ez a szerelem, vagy mennyire csak naiv, gyermeki elképzelés az, ami bennük él. Az utóbbira talán néha túlzottan is ráerősítenek, hisz sokan kritikaként róják fel a sorozattal – különösen is az első, ausztrál verzióval – szemben, hogy mennyire infantilizálja az egyébként többnyire teljes, felnőtt életet élő autista társadalmat ez az ábrázolás. Arról nem is beszélve, hogy több esetben olyan randipartnerekkel hozzák össze a szereplőket, akikről már az elején lehet tudni, hogy nem fog jól elsülni velük a találkozás. Annak valóságába sem igazán vezetnek be minket a készítők, hogy mi van azokkal a szerelemre vágyó autistákkal, akik esetleg sokkal több nehézséggel élnek.
Mégis tartom az álláspontomat: azontúl, hogy kiválóan érzékenyít a sorozat ebben a fontos társadalmi témában azzal, hogy betekintést nyújt a kiválasztott autista emberek életébe, arra is rámutat, mennyire elfeledtük össztársadalmilag, hogy milyen rémisztő és varázslatos a másik emberrel való kapcsolódás. Hogy mennyi mindent kell magamból adni és áldozni, hogy akár csak egy pillanatra is beengedjek valakit, és átéljem a valakihez való tartozás csodáját, vállalva, hogy bármikor komolyan megsebződhetek.
A kereszténység különösen is magától értetődőnek tartja azt, hogy az az ember él egészséges, normális életet, akinek párja, házastársa és szülőtársa van. A hamarosan elkezdődő házasság hete az életünk egyik legalapvetőbb közösségének legfontosabb kérdéseivel, mély valóságaival vagy annak fájdalmas hiányával foglalkozhatna úgy, hogy az az emberek épülését szolgálja, ehelyett csak a kirakattal és a szerencsés bennfentesekkel foglalkozik. Nem gondolom, hogy túlzás azt mondani, hogy az egészséges, jól működő, hosszantartó házassághoz, amelyet ez a rendezvénysorozat megcéloz, hatalmas szerencse kell. Mi, keresztények olyan elhamarkodottan tudjuk azt mondani, hogy mennyire egyszerű ez, és hogy mennyivel feljebb való az általunk elképzelt házasság, mint minden más kapcsolódás. De nem az.
A Love on the Spectrum rámutat, hogy az autista emberek szerelme se több, se kevesebb, mint a neurotipikusaké. Csak talán ők nálunk sokkal őszintébben és emiatt talán sokkal nehezebben, fájdalmasabban élik meg. A sorozat szereplői számára a legkeményebb egzisztenciális kérdés megtalálni azt, akit végérvényesen beengedhetnek legvédettebb életük legbelsőbb részébe. Komolyan kell vennünk ezt, hogy talán magunkat és saját párkapcsolatainkat is komolyan tudjuk venni.
A legnagyobb ajándéka ennek a sorozatnak pedig az, hogy a világ legjobb édesanyáit vonultatja fel. Hihetetlen az a kitartás, az a türelem, az a végtelen kedvesség, amelyet bennük látunk megtestesülni. Hogy minden egyes helyzetben tudják, mit és hogyan kell erőltetni és miből hogyan kell visszavenni. Aztán az események sora után, amikor minden leülepszik egy pillanatra, ők is végre nemcsak az újabbnál újabb feladatok megoldására koncentrálnak, hanem magukra, a gyermekükre, a jövőre – és szívbemarkoló minden egyes helyzetben látni, micsoda félelem és reménység árad a szavaikból. Hogy milyen elfogadni azt, hogy a gyermekem, aki egész életében védelemre és iránymutatásra szorult, hogyan lesz hirtelen felnőtt, és hogyan készül egy olyan életre, amelyben lehet, hogy én már nem lehetek jelen. Mert lehet, hogy ha én nem leszek, akkor neki senki sem lesz.
Túlzás, tudom, de az életemet adnám ezekért a szereplőkért. Árad a reménység és az öröm a lendülettel teli életükből, ami még a legelhivatottabb keresztényekből is hiányzik, pedig alapvetőnek kellene lennie. Letörlöm a TikTokot, ha belőlük, a jó hírből nem kapok többet.