Nincs értelme a keresztény iskoláknak, ha elfordulnak a szegényektől
Moldován Szilvia vendégposztja XIV. Leó pápa oktatást érintő leveléről
Október 28-án tette közzé XIV. Leó pápa új apostoli levelét, a Disegnare nuove mappe di speranza (Rajzoljuk meg a remény új térképeit), amely az oktatás és a nevelés keresztény küldetését állítja a középpontba. A dokumentum egyrészt a II. vatikáni zsinat hatvan éve megjelent nyilatkozatára, a Gravissimum educationisra épít, másrészt arra hív, hogy az egyházi iskolák és pedagógusok újra felfedezzék társadalmi felelősségüket – különösen a válságok és a szegénység sújtotta fiatalok között végzett szolgálatban.
E heti bejegyzésünkben Moldován Szilvia, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mesteroktatója, valamint a Taléta Interkulturális Központ és Inkubátorház vezetője, önkéntese, az idei Fahidi-díj egyik jelöltje (munkájáról bővebben itt olvashattok) arra keresi a választ, mit is üzen ez a pápai dokumentum a mai keresztény pedagógusnak.
„A szegények elvesztése az iskola elvesztése” – ez nem egy tetszőlegesen változtatható mondat, nem azt jelenti, hogy ha nincsenek szegények, akkor kicsit rosszabb lesz az iskola, vagy más jellegű, még a pedagógiai programot sem indokolt változtatni, marad minden a régiben, legfeljebb kevesebb adománygyűjtést szervezünk karácsony előtt. Nem.
Leó pápa radikálisan fogalmaz. Az iskola elveszti önmagát, ha elérhetetlenné válik a szegények számára: „Az iskola nem őrizheti meg önmagát, ha bezárul a szegények előtt. A szegények elvesztése az iskola elvesztése: mert a nevelés lényege a közösség megnyitása, nem a kiváltságok konzerválása.” Ahol az oktatáshoz, a minőségi oktatáshoz való hozzáférés ma is kiváltság, ott az egyház feladata nem kevesebb, mint kapukat nyitni és utakat találni ahhoz, hogy a szegények utakat találjanak. Leó pápa új apostoli levele, a Disegnare nuove mappe di speranza (Rajzoljuk meg a remény új térképeit) a Gravissimum educationis (1965) hatvanadik évfordulóján nemcsak megemlékezik a II. vatikáni zsinat programjáról, hanem a jelen kihívásaihoz igazítja azt: digitális fragmentáció, társadalmi megosztottság, növekvő egyenlőtlenségek között tesz javaslatot arra, miként őrizhető meg a keresztény nevelés lényege – különösen a szegényekért végzett szolgálat fókuszával. A tét világos: a „szegények elvesztése” az iskola, sőt az egyház nevelő küldetésének elvesztésével fenyeget.
Zsinati alap: az oktatáshoz való jog és az egyház küldetése
A Gravissimum educationis nyitó tétele az oktatás döntő súlyát és egyetemes jogát rögzíti: „…minden embernek elidegeníthetetlen joga van az olyan oktatáshoz, amely figyelembe veszi személye méltóságát és közösségi hivatását.” E kijelentés két teológiai súlypontot ad ma is: az emberi méltóság transzcendens gyökerét és az egyház felelősségét az üdvösség rendje és a földi javak rendje közötti hídépítésben. A zsinat szerint az egyház a teljes ember neveléséért felel. A dokumentum egyértelműen különös figyelmet kér azok felé, „akik még az alapvető képzésben is hiányt szenvednek”. Ez a hangsúly az, amely a mai társadalmi helyzetben – amikor az oktatási esélyeket a szegénység, a lakhatási bizonytalanság, a migráció vagy az etnikai kirekesztés korlátozza – nem halványulhat el, sőt most kell, hogy igazán megszólaljon, megszólítson. A zsinat továbbá a szülők elsődleges nevelő szerepét, a szubszidiaritás elvét és a katolikus iskolák küldetését is rögzíti: a katolikus iskola „az evangélium szabadságának és szeretetének szellemében” formál közösséget, és nem kiváltságos klub, hanem a közjó szolgálata.
A remény új térképei: Leó pápa levelének újdonsága
Leó pápa 2025. október 27-én aláírt és október 28-án közzétett Disegnare nuove mappe di speranza kezdetű apostoli levele kifejezetten a zsinati deklaráció évfordulójára reflektál. A levél az oktatási térképet „széttöredezett és digitalizált környezetként” írja le, és ennek megfelelően megújított elköteleződést kér a katolikus intézményektől: a tudás és az értelem, a kompetencia és a felelősség, a hit és az élet újra összekapcsolását. Leó pápa arra hív, hogy az iskolák a méltóságot, igazságosságot és bizalmat előmozdító nevelést nyújtsanak – különösen az egyenlőtlenségek, háborúk és társadalmi törésvonalak idején.
Ez a kontextus nem „szociális mellékszál”, hanem evangéliumi célkitűzés:
az iskola akkor őrzi meg önazonosságát, ha a peremen lévők számára is valós, elérhető út marad – vagyis nyitott kapu.
A pápa nem lebecsüli a klasszikus zsinati elveket, hanem mai keretbe állítja őket (digitalizáció, összefogás, együttműködések a katolikus oktatás hálózatában), és határozottan sürgeti a nevelés intézményi elérhetőségének bővítését, kinyitását.
Erősödik a szegények felé fordulás
A levél azt hangsúlyozza, hogy a katolikus iskola ma is „a legjobb eszköz lehet”, hogy a lényeg mindig az ember és az ember méltósága maradjon, és azoknak is lehetőséget adjon erre a fókuszba helyez(őd)ésre, akik a legkönnyebben kiszorulnak ebből. Ugyanezt erősítik a kísérő sajtóanyagok: egyházi és világegyházi szinten is új elköteleződés szükséges, hogy az oktatás valóban elérje a peremen lévő fiatalokat.
Teológiai értelemben ez a hangsúly a zsinati személyfókuszt és társadalmi esélyadás-fókuszt aktualizálja: az oktatás nem csupán kompetenciák átadása, hanem performatív módon a remény cselekedete, intézményi kapunyitás a remény felé. A „remény térképe” nem metafora a metaforáért: azt jelenti, hogy konkrét útvonalakat kell rajzolni oda, ahol ma nincs út – vagyis ahol a szegénység, az etnikai stigmatizáció, a szegregáció minden formája akadályt emel.
Magyarországi recepció – a jelenlét és párbeszéd iskolája
A hazai fogadtatás szempontjából kulcskérdés, hogy meghalljuk-e a levélben lüktető minden szegregációt elítélő hangsúlyt, a közösségi jelenlét, az interkulturális párbeszéd, az inkluzív nevelés sürgetését.
Kezdünk-e valamit a szegénységben, a mélyszegénységben élőkkel, a bántalmazott gyerekekkel, a kirekesztéssel? Tegyük fel a kérdést: a roma gyerekek tanulhatnak-e együtt jó iskolákban a középosztályból jövő gyerekekkel ma Magyarországon? Tegyük fel a kérdést, hogy van-e ma a katolikus középiskolákban szegénységből érkező gyerek, van-e roma származású gyerek.
Nézzünk rá, hogy az elmúlt években hány mélyszegénységből jövő gyermek érettségizett. A „nyitott kapu” itt nem egy metafora – „nyitva van, mégsem jönnek, nem tudunk mit tenni” alapon –, hanem egy bevált szervezeti gyakorlat kiépítésének halaszthatatlan feladata, hogy a különböző társadalmi csoportok végre találkoznak, és közösséggé váljanak.
Gondolataimat egy olyan intézmény vezetőjeként is írom, ahol mélyszegénységben élő gyermekek történeteivel találkozom napi szinten. Néhány éve egy többgyermekes, szegénységben élő család négy gyermekét szerették volna egy közeli katolikus általános iskolájába átíratni a keresztszülők. Kedves és nagyon őszinte segítséget kértek az iskolavezetéstől, hisz tehetséges gyerekek, félnek, hogy elkallódnak a szegregált iskolában. Rendkívül arrogáns módon jelzett vissza a vezetőség, hogy csak azért, mert egy távoli plébánia ajánlja őket, nem biztos, hogy fel tudják őket venni, semmi nem kötelezi őket erre, és különben is öt-hatszoros a túljelentkezés. Egyáltalán semmiféle túljelentkezés nem volt, sőt alig tudtak osztályt megtölteni. Ahol nincs helyük a szegényeknek, a romáknak, a menekülteknek, az az iskola elveszíti keresztény identifikációs jegyeit. A gyerekek azóta egy tankerületi iskoláknak szereznek dicsőséget a Bolyai-versenyek díjaival.
Egy másik szomorú és időben közeli tapasztalatom, hogy egy menedékes (négy gyerek) és egy kettős állampolgárságú (három gyerek) unokatestvérek, ukrán–magyar–roma család gyerekei szerettek volna iskolába járni Budapesten. Megkeresték az igazgatót a közeli iskolában. Mondták, hogy nem veszik fel őket. Mentek a másik iskolába, ott sem. Aztán kiderült, hogy a lakóhelyük szerinti iskola volt az első, akkor oda mégis felvennék őket, közben a tankerület is beszállt az ügybe, ami pedig a családot kétfelé szedte. Amikor megkértem a tankerületi szakembert, hogy nem mehetnének-e mégis egy iskolába, azt válaszolta, hogy örüljenek, hogy egyáltalán valahova mehetnek. 2025-ben, Európában, tankötelezettség mellett. A gyerekeknek mondtam, hogy holnap már mehetnek (előtte még a beiratkozásnál várt rám 7 x 9 oldalnyi kitöltendő, írástudatlan szülőknek megugorhatatlan feladat, főleg, ha nem is szívesen látták a gyerekekeket elsőre). A gyerekek megkérdezték, hogy most már igazán mehetnek-e iskolába. Mondtam, hogy igazán. És behozták a Temuról két hónapja megrendelt iskolatáskájukat megmutatni, a kiscipőjüket kihozták még dobozostul. Iskolába járó cipők lettek ezek azóta. Ők pedig boldog iskolások.
De írhatnék arról is, amikor a roma származású hallgatómat nem akarta beengedni az elitgimnázium portása, mert nem hitte el, hogy tanárjelölt. Néhány hónap múlva már ő készítette fel az iskola legjobbjait országos versenyekre.
De most nézzünk pozitív példákat, ezeken keresztül látható, miféle csodákra képes egy iskola. Tanodás diákjainkat, egy testvérpárt, felvették egy iskolába úgy, hogy az édesapa párhuzamosan fejezi be az általános iskolát. Az iskola miatt gyerekeivel együtt tanul, és kinyíltak, hazaérkeztek. Vagy a budapesti piarista gimnázium, ahol a piarista szellemiség valódi evangéliumi üzenettel nyitottan fogadja a szegénységben élőket. A központi felvételi miatt nagyon nehéz kinyitni a kapukat, de keresik az utakat. Az ott tanuló fiúk önkéntesként együtt fociznak, tanulnak a tanodás gyerekekkel. És ennek a találkozásnak a gyümölcse, hogy egy szegénységből érkező fiú az anyaotthont megjárt családjával már nem egy idegen közegbe érkezik meg a gimnáziumi mindennapokba, hanem – egy nagyon jó felvételi után – barátok közé, akik már a kapuban várták, kísérték a szóbelin. Egy volt mentora pedig most már a tanára a gimnáziumban is.
Egy vidéki piarista iskolába egy olyan diák érkezett, akinek otthon nem volt sem íróasztala, sem ágya. Amikor már sehol nem tudott tanulni, akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy változás kell. Édesapja a börtönből épp szabadult, a tanulás egyre nehezebbé vált. Piarista diák volt már egy éve. Később, egy Te Deum alkalmával az egyik piarista atya úgy fogalmazott erről a diákról, hogy azóta a piarista közösség oszlopos tagja lett, és a közösség rengeteget kapott – tőle!
Ahhoz, hogy a katolikus iskola reményt tudjon adni, az kell, hogy az iskolák ne kiváltságos szigetek legyenek, hanem hidak. Három konkrét, gyakorlati fókuszra érdemes rátekintenünk:
Elérésmutatók: kiket ért el ténylegesen az iskola (roma fiatalok, menekült gyerekek, alacsony státuszú családok, stb)?
Partnerségek: vannak-e egyházi-civil együttműködések a peremen lévők megszólításához, bevonásához rendszeresített csatornákkal?
Pedagógiai kultúra: a jelenlét-párbeszéd, az interkulturális és inkluzív szemlélet és a hozzá kapcsolódó didaktikai eszközök, módszertan jelen van-e, mi módon van jelen, fenntartható-e?
„Jelenlét és párbeszéd” – a pedagógiai kísérés kultúrája
Leó pápa apostoli levele a nevelésről nem pusztán intézménypolitikai dokumentum, hanem pedagógiai kultúraváltásra szóló felhívás. A Disegnare nuove mappe di speranza szövegében a pápa világosan fogalmaz: a jövő iskolája nem hatalmi tér, hanem a remény és párbeszéd tere. Az egyház oktatási küldetése ma akkor hiteles, ha az iskolát – különösen a szegények és kisebbségek számára – erőszakmentes, befogadó és interkulturális közösséggé alakítja. Az ilyen iskola nemcsak tananyagot közvetít, hanem emberi kapcsolatokat gyógyít, a kirekesztés sokszor transzgenerációs sebeit kötözi be, és „új térképeket” rajzol a bizalomhoz és a kölcsönös megbecsüléshez.
A jelenlét és párbeszéd pedagógiája abból a teológiai belátásból indul ki, hogy az emberi találkozás az üdvösség helye.
A tanár hivatása nem pusztán ismeretátadás, hanem kísérő jelenlét: segíteni a tanulót abban, hogy megérkezzen önmagához, közösségéhez és Istenhez. A tanári szerep így kapunyitó, nem kapuőrző. A feladat nem az, hogy megszűrje, ki léphet be, hanem hogy összekössön.
Ez a szemlélet különösen a hátrányos helyzetű, kisebbségi közösségben élő tanulók esetében döntő, mert ők tapasztalják leggyakrabban az intézményi elutasítás rejtett formáit – a kirekesztést, a bántalmazást, a negatív elvárások spirálját, az intézményi és egyéb szegregációt.
Az erőszakmentes iskola nemcsak pedagógiai, hanem krisztológiai kategória. Krisztus maga az, aki az erőszakmentes jelenlét formáját választja. Az iskola, ha valóban krisztusi közösség, csakis erőszakmentes közegként lehet hiteles – ahol az ember méltóságát sem testi, sem verbális, sem intézményi erőszak nem sértheti. A strukturális erőszak – például a szegregáció, a szociális különbségek láthatatlansága vagy a tanulók stigmatizálása – az egyház nevelési missziójának legmélyebb ellentéte. Leó pápa szavaival: az iskola elveszíti önmagát, ha nem jut el a szegényekhez. Az erőszakmentesség ezért nem csupán konfliktuskezelési technika, hanem egyházkép: a párbeszéd egyháza, amely „nyitott kapukon át” fogad mindenkit, és a hitet nem kiváltságként, hanem meghívásként éli. Az interkulturalitás ugyancsak teológiai tapasztalat: az emberiség Isten képmásaként plurális, és a másikban az Isten arca válik felismerhetővé.
Az iskolában ez azt jelenti, hogy a különbségek nem kezelendő problémák, hanem nevelési források, lehetőségek, ajándékok.
A közös tanulásban létrejövő tapasztalat – az, hogy a különböző nyelvű, etnikumú vagy vallású gyerekek együtt növekednek – már önmagában evangelizáció, mert a közösség a megbékélés ikonja lesz.
Az egyik legszebb történet, ami nagyon mélyen meghatározza a munkámat: egy ukrajnai magyar roma anyuka mesélte, milyen szörnyű körülmények között tanult az ukrajnai magyar iskolában. A tanár emberszámba sem vette, a cigányokhoz nem is szólt (ha magyar volt, akkor sem, ha ukrán, akkor sem). Az utolsó padba beült, és onnan figyelte, mit csinálnak elöl a többiek. Kérdeztem, hogy mit csinált addig ott hátul. „Nekünk, cigányoknak könyvünk (tankönyv) sem volt. Hát hoztam otthonról. De otthon csak egy könyv volt, a Biblia. Hát én azt vittem be, és amikor űk elül másoltak a könyvbül (tankönyv), én is másoltam a könyvbül (a Bibliából)”. Milyen csodálatos jelentése van itt a Könyvek Könyvének. Nem tudtam sírás nélkül hallgatni ezt a történetet, és leírni sem tudom sírás nélkül. Ez az anyuka ma rendkívül büszke rá, hogy a kislánya tanulmányi versenyekre jár, jó tanuló. Őt is elutasította korábban egy katolikus iskola.
A remény pedagógiája
A keresztény nevelés akkor marad önmaga, ha a remény pedagógiáját gyakorolja: közel megy azokhoz, akiktől mindennapi rutinunk és sokszor az intézményi szokásrend távol tart. A „szegények elvesztése” nem statisztikai veszteség, hanem teológiai kudarc. Az iskola akkor veszti el magát, ha elveszíti, akiket kapnia kellett volna. A kérdés nemcsak az, hogy mit veszít egy mélyszegénységből érkező roma származású gyerek, ha nem érettségizik katolikus középiskolában (az talán könnyebben látható), hanem az is, hogy mit veszít az a közösség, amelyet nem gazdagíthat a befogadás és maguk a befogadottak, a találkozás lehetőségei. A zsinati üzenet és Leó pápa friss levele együtt azt mondják: az iskola nem privilégium, hanem hivatás – az egyház részéről kapunyitó hivatás.
A remény új térképei nem a papíron, hanem az osztálytermekben és udvarokon rajzolódnak ki: ott, ahol a gyerekek, tanárok – sokféle háttérrel érkezők – egy közös asztalhoz ülnek. Legyen ez az asztal, amely köré leülünk – együtt – íróasztal, kompjúterasztal, ebédlőasztal, pingpongasztal, csocsóasztal vagy oltár.
Reményt adó dokumentum ez. Reménnyel várom, hogy ennek az evangéliumi pedagógiai üzenetnek a pápai megerősítése és még radikálisabbá tétele hogyan alakítja majd át a magyarországi katolikus-egyházi intézményeket, és ad minden gyerek számára reményt!
Köszönjük! Bár meghallanánk!