Nem nehéz jó apának lenni, ha ennyire alacsonyan van a léc
Negyven hét alatt érkezik meg egy kisbaba. Vajon mit és mit nem vesz észre ezalatt egy leendő édesapa?
Negyven. Számtalan negyven van a Bibliában. Nóé bárkája negyven nap és negyven éjjel hánykolódott az özönvíz okozta végtelen tengerben. A zsidó nép negyven évig vándorolt a kietlen pusztában, míg el nem ért az ígéret földjéhez. Jézus pedig szintén negyven napon át böjtölt, vállalva a legnagyobb kísértéseket, mielőtt megkezdte földi működését.
Különös jelentőséggel bír ez a szám a bibliai szerzők számára. Nem egy pontos intervallumot jelöl, sokkal inkább egy liminális időszakot, amely közben az embert sorozatos megpróbáltatások érik, és amikor bizonytalanul várnia kell arra, hogy végre eljöjjön valami egészen más. Az Isten pedig ott áll ennek az időszaknak a kellős közepén. Sokszor némán, van, hogy gondoskodva vagy zsörtölődve, de végig jelen van, és biztosítja népét arról, hogy bekövetkezik mindaz, amit megígért: a tejjel-mézzel folyó Kánaán, a fogságból való szabadulás, a halálból való élet.
Én negyven hetet vártam. Máig emlékszem arra a reggelre, mikor megtudtam, hogy gyermekem születik. Éppen fürödtem, mikor feleségem elvégezte az első tesztet, és megmutatta vele a nagy hírt. Valahogy teljesen kizártam a nagy kétségbeesést meg a mindent felülíró örömöt, és egyből listáztam a fejemben a teljesítendő feladatokat. Nem mintha tudtam volna akkor, hogy milyen kihívásokkal jár egy leendő édesapának a terhesség. Egyszerűen azt éreztem, hogy nekem itt a támogatás az elsődleges feladatom, hisz nem vagyok aktív szereplője a történetnek, az én örömöm vagy félelmem másodlagos. Fontos beismernem, hogy ez hatalmas baromság. Na nem a segítő jelenlét, hanem az, hogy én csak mellékszereplő vagyok ennek a negyven hétnek a történetében.
A társadalom oly könnyen arra kondicionál minden férfit, hogy a fogantatással megtett mindent az ügy érdekében.
Egy idősebb férfi is azzal nyugtázta a nagy hírt, hogy gratulált, milyen ügyes vagyok, innentől másé a főszerep. Pedig a gondoskodásnak olyan elemi funkcióit kell ellátni ebben az időszakban, amire minden édesanyának hatalmas szüksége van. Még akkor is, ha ez a mamutölős férfiszemlélettől teljesen távol áll. Bevallom, magam sem tudom, hogy hogy vizsgáztam az elmúlt negyven hétben, de összességében örömmel emlékszem arra, hogy milyen lehetetlen időkben a boltokat kutatni csokis mazsoláért, milyen átvállalni és pontosan ugyanúgy csinálni a házimunka oroszlánrészét, milyen támaszt tartani egy terhestorna-gyakorlathoz, milyen úgy szervezni az életet, hogy minden vizsgálaton ott legyek (ezt a bejegyzést is egy váróból írom), vagy hogy milyen minden szóra odafigyelni, hogy az a lehető legmegerősítőbb, legmegnyugtatóbb legyen.
Piszkosul megterhelő időszak ez egy nőnek, és sokszor nagyon nehéz csodaként látni azt, hogy hogyan válik egyre nehezebbé a legalapvetőbb mozdulat is, vagy hogy hogyan alakul át a test úgy, hogy olyankor a tükörbe nézés is érzelmi terrort okoz. Persze itt az sem segít, hogy a társadalom – sajnos beleértve a férfi társakat is – egyenesen páriaként tekint azokra a nőkre, akik a szülés után nem kapják össze magukat, és nem válnak striamentes szépségkirálynőkké, vagy nem térnek vissza azonnal aktív konyhatündérré. Ezt végiggondolva egészen elképesztő, hogyan tudunk férfiként mellélőni ebben a történetben, annyira alacsonyan van a léc.
Szerencsések vagyunk a feleségemmel, mert javarészt eseménytelen negyven hetünk volt. Teljesen egészséges kisbabánk született, és összetesszük két kezünket, hogy ez megadatott nekünk. Mégis borzasztó volt átélni, milyen az, ha foltot találnak az ultrahangon, vagy ha azt mondja az orvos, hogy a kicsi szívében nem záródik össze egy kis aorta, vagy milyen az, amikor minden orvos megkérdezi, hogy melyikünk dohányzik, mert meszesedik a méhlepény. (Egyikünk sem dohányzik, csak Budapest belvárosában lakunk.)
Arról nem is beszélve – és ez lehet megmosolyogtató –, hogy egyszer csak rádöbbentünk, hogy már nem csak ketten leszünk, és attól, ami most vagyunk, vagy attól, ahogy élünk, egy kicsit el is kell búcsúzni. És útközben még azt sem tudjuk, hogy mit kell elgyászolni, mert még nem jött el a negyvenedik hét vége, a gyermek megszületése.
Mert hogy ennek az egész pusztai vándorlásnak talán a vége volt a legnehezebb. Amikor már hetek óta otthon ültünk, a legnagyobb nyári melegben és a legnagyobb nyári viharban, várva arra, hogy valami történjen. És nem történt. Mikor hivatalosan is letelt a negyvenedik hét, napi szinten jártuk a kórházat, de csak azért sem akart megérkezni az, akire vártunk. Pedig mi mindent megtettünk, mi lelkileg és fizikailag is fészket raktunk, minden adott volt ahhoz, hogy ő itt lehessen, de mégsem. És akkor könyörögtünk az égvilágon mindenkinek, hogy csak legyen már vége.
Mégis, a Szentírás tanúságának ígérete az, hogy minden negyven – tartson bármeddig is – egyszer véget ér. Tudom, hogy vannak részei ennek a negyven hétnek, amelyeket visszasírunk majd. Valószínűleg nekem több ilyen lesz, mint a feleségemnek.
De ezek az időszakok attól olyan fontosak, hogy időszakosak. Egyszer véget érnek, elmúlnak, és közben megismertetnek önmagunkkal és egy mélyebb valósággal.
Megtanítanak arra, hogy hogyan figyeljünk oda jobban a másikra, vagy hogy milyen csodákra is képes az emberi test.
És talán ettől a negyventől még inkább értékelem azt a titkot, hogy a mindenható Isten az összes közlési mód közül miért pont azt választotta, hogy ő is negyven hétig formálódik és növekszik egy nő méhében. Talán ez a legfontosabb bibliai negyven. Mária hatalmas mélységeinek és magasságainak időszaka. Akinek negyvenéről szinte alig tudunk valamit. Csak az édesanyák évtizedes-évszázados-évezredes tanúságából.