Most két református egyház van: az egyik a politikusoké, a másik a hívőké

Minden, ami a napokban történik, óriási lehetőség a Magyarországi Református Egyház számára, de minden történelmi felekezet számára is, hogy bebizonyítsák: az egyház mégsem politikai termék.

Bevallom, bármi másról szívesebben írnék így a böjti időszak kezdetén, mint a napokban a református egyházat megrázó eseményekről, ám keresztény-közéleti felületen most mégsem lehet másról szó. 

Már csak azért sem, mert az elmúlt ca. tizenöt évben, amióta újságíróként dolgozom, és főleg kereszténységet érintő témákkal foglalkozom ezen a területen, nyilvánvalóvá vált számomra: arra a nagyszabású kísérletre, hogy a magyarországi történelmi egyházakból politikai terméket kreáljon a kormány, mind közül talán a református egyház volt a legfogékonyabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi felekezet ne lenne az; hogy ne lennének haszonélvezői, a hívek azonban leginkább áldozatai ennek a politikai kisajátításnak. És ez utóbbi tényező – az, hogy mindennek nagyon sok áldozata van, elsősorban egyházon belül – eddig nem igazán volt látható. Azt remélem, hogy ami Novák Katalin köztársasági elnök lemondásával és abban Balog Zoltán szerepével kapcsolatban zajlik most a nyilvánosságban, lehetőséget is kínál arra, hogy ez is nyilvánvalóvá váljon. Hogy végre meg merjenek szólalni azok, akik ettől szenvednek, akik nem érzik már magukénak azt az egyházat (egyházakat), amely(ek)et a kormány – ahogyan egyszer egy katolikus püspök megfogalmazta nekem – „megvett kilóra”.  

Sok-sok példával alá tudnám támasztani, milyen volt belülről megélni, hogyan állt fel ez a rendszer. Kezdem azzal az emblematikus jelenettel, amikor 2016-ban a magyarországi történelmi egyházak hivatalos lapjainak szerkesztőségeiben megszólaltak a telefonok, hogy a miniszterelnök vagy valamelyik miniszter interjút kíván adni – hogy világos legyen, hova is szavazzanak a 2016-os kvótanépszavazáskor a hívek. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor Balog Zoltán még nem püspök, hanem az emberi erőforrások minisztere volt, és amikor semmilyen sajtóorgánumnak nem adtak interjút az ország vezetői a saját kezükben tartott platformokon kívül. Akkor Balog Zoltánnal nekem kellett interjút készítenem. (Fontos hangsúlyoznom, hogy ma már semmilyen hivatalos egyházi orgánumnál nem dolgozom, azokat nem képviselem, csak saját magamat és a Keresztény Kultúra, valamint az Egyházfórum szerzőinek és olvasóinak közösségét, azt is csak annyira, amennyiben az olvasók arra érdemesnek tartanak.)  

Kellemetlen volt ez a helyzet számomra, mégsem utasíthattam vissza, mert legalább lehetőség nyílt olyan kérdéseket feltenni, amelyeket egyébként nem lehetett volna feltenni sem akkoriban, sem most – egész egyszerűen azért, mert Balog Zoltán azóta püspökként is minden követ megmozgat annak érdekében, hogy ne is kerülhessen olyan helyzetbe, ahol kérdezni lehet tőle. Azt gondolom, hogy a most zajló események tétje leegyszerűsítve az, hogy elkezdődhet-e a nyílt beszéd, a valóság megértésének folyamata, létezik-e még vagy létrejöhet-e olyan keresztény közösség Magyarországon, amelyet a hívek, a hittartalmaink, és nem a politika, a hatalom és a pozícióféltés formál. És amelyet nem a jól felépített politikai termékek és szólamok határoznak meg, hanem az evangélium a vezérelve. 

Hogy erre egyébként van remény, azt az is bizonyítja, hogy az elmúlt napokban megjelentek olyan református hangadók, köztük Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének sürgetése is, amelyek azt mutatják: mindent mégsem lehet következmények nélkül megtenni a (református) egyházban. Hogy egy pedofil bűncselekmények eltussolásával vádolt ember felmentése – és mivel egyelőre más okot nem feltételezhetünk emögött: úgy tűnik, hogy pusztán azért, mert az illető református – olyan nyilvánvaló erkölcsi vétség, amely egyszerűen szétfeszíti ennek a hosszú évek kitartó munkájával felépített politikai akolnak a falait is. Ez nem könnyű, mivel, mint tudjuk, az akol – meleg. Ismerős, megszoktuk, nagyjából már tudjuk, hol vannak a határai, és ha esetleg átlépjük azokat, biztosak lehetünk benne, hogy tudni fogjuk, hol voltak, hiszen attól kezdve nyilvánvaló jelei lesznek annak, hogy számkivetetté váltunk.  

Nem végeztem felmérést, de azt nagyon is élem és tapasztalom, hogy rengeteg református ismerősöm és barátomban felmerül most a kérdés: Hogyan jutottunk idáig? Mikor és hogyan történt mindez? És talán az is: Miért és hogyan hagyhattuk, hogy ez legyen szeretett közösségünkből? Mit tehetnénk most? És szeretném hinni, hogy nemcsak a reformátusokban, hanem minden magyarországi hívőben forognak ezek a kérdések most. 

Hiszen aki egyházi közegben élt az elmúlt tíz-tizenöt, sőt akár harminc évben, emlékezhet, hogy egyszer csak hangozni kezdtek a propagandabeszédek az ország számos szószékéről – talán nem túlzás azt állítani, hogy egy jól összeszerkesztett politikai bingóval ki lehetne pipálni sok kormányzati szólamot, ha egy igehirdetést meghallgatunk bármelyik templomban az ország bármely pontján. Jó eséllyel lesz a szószéken (burkolt vagy nyílt) buzizás, migránsozás, bűnös nyugatozás. De rendkívül leleményes igehirdetőkkel találkozhatunk felekezettől függetlenül, akik szeretnének megfelelni a kormányzati keresztény napirendnek, mégsem akarnak elrugaszkodni a krisztusi alapoktól. És persze vannak olyan igehirdetők is, akik kívül tudnak maradni a politikai szólamokon, és valódi gyógyírt nyújtanak a megfáradt lelkeknek. 

De az is megtörténik, hogy nagymamák fordítanak hátat hetven év után szeretett templomuknak, amikor unokájukat lesorosbérencezik a szószékről; vagy amikor a lelkész kiprédikálja, látja ám, melyik gyülekezeti tagja milyen ellenzéki tartalmat lájkol a Facebookon; és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy jobb, ha csendben maradunk a gyülekezeti alkalmakon, ahol minden különösebb fék és ellensúly nélkül zengenek a legfontosabb kormányzati politikai szólamok. És ez valójában már rég nem csak az ellenzékieknek kényelmetlen. Ez lassan az egyház egészére nézve kellemetlenné válik, egész egyszerűen azért, mert túl nagy ára van. Egyszer csak megtörtént, hogy nincs hova írni és nincs mit olvasni, mert az egyház (a hívek!) lapjából propagandaújság lett, és ez a hatás sajnos szintén egyértelműen a reformátusoknál a legerősebb. Szintén láthatjuk az elmúlt napokban, milyen erőfeszítésébe kerül a helyzetről tudósítani igyekvő újságíróknak, hogy egyetlen református személyt is szóra bírjanak azért, hogy hiteles képet adhassanak arról, mi is történik valójában az egyházukban. Pedig igen ritka pillanat, amikor ez bárki mást érdekel rajtunk – magyarországi keresztényeken – kívül. 

Ennek pedig az a vége, hogy nagyon sok olvasónak nincs felülete, nagyon sok hívőnek nincs közössége, rengetegen maradnak egyedül, rengetegen hiszik azt, hogy ez az egyház, miközben érzik és sejtik, hogy ez nem lehet teljesen igaz. Miközben az egyházvezetés következmények nélkül megtehet bármit. 

Emiatt most nagyon sokan el vannak keseredve. Mégis jó ebben az elkeseredettségben olyanokkal találkozni, akikkel lehet szabadon beszélgetni valós krízisekről, valódi problémákról, az egyház valóságáról, kihívásairól és arról, hogy mi – a birkák – milyen egyházat is szeretnénk. Olyat, amelyikben nem a gyomrunk szorul össze, hanem amelyikben össze tudunk kapcsolódni, amelyben valódi testvéri közösségre lelhetünk. Amelyikben nem kell állandóan valamilyen retorziótól (vagy annak rémétől) tartani. Amelyikben lehet kérdéseket feltenni anélkül, hogy izolálnának vagy partvonalra szorítanának, tudva, hogy senkit nem fog érdekelni, ha ebben tönkremegy az, akit marginalizáltak. Olyan egyházat, amelyben felkaroljuk azt is, akit a mindenkori politikai hatalom megbélyegzett.

De most még nem ez történik. Pontosan leosztott politikai menetrend szerint zajlanak az egyház belső történései, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennének benne szigetek, ahol egymásra találhatnak azok, akik ebből nem kérnek, és akikben csak az émelygés nő a békesség helyett. Az akolban ők lesznek a fekete bárányok, de mindig a fekete bárányok hozzák a megújulás lehetőségét – és hogy ne menjünk messzire, Jézus nem pusztán fekete bárány volt, de bűnbak is. Az ő példája lehet előttünk, amikor néha el kell vinni a balhét azért, hogy a valódi felelősök mulasztása nyilvánvalóvá váljon. 

Jó lenne, ha ebben a nagyböjtben hamut szórnánk a fejünkre, számot vetnénk, ki mennyire és milyen módon vett részt abban, hogy hagytuk, mi, magyaroszági keresztény hívők, hogy ide jussunk. Szaggassuk meg a ruhánkat, ne használjuk magasztosnak vélt erkölcsi pozíciónkat saját bűneink elleplezésére, merjünk egy asztalhoz telepedni Krisztus közelségében egymással. Most a  böjt ne az álszent kivonulás és elcsendesedés szimbóluma legyen, hanem lehetőség a valódi megtisztulásra, valódi számvetésre, hogy húsvétkor valódi feltámadás hírnökei lehessünk. Ehhez pedig el kell kezdenünk beszélni arról, hogy milyen egyházat szeretnénk, vagy továbbra is a világi hatalmak vasmarkában leszünk az áldó hatalmak oltalma helyett. Meg kell tanulnunk bízni az utóbbiban – és saját magunkban, elődeink hitében is. 

Borítókép: Balog Zoltán a cikkben említett, 2016-ban készített interjún. Fotó: Kiss Tamás/evangélikus.hu