Mit kíván a magyar nemzet?
Pontosabban: mit kíván a KerKult szerkesztősége 2024. március 15-én? Párbeszédet, elfogadást, traumafeldolgozást és kevésbé képmutató egyházakat.
Olyan magyar nemzetet és olyan magyar egyházakat szeretnénk 2024-ben, amelynek alapja az elfogadás és a megértés, amely szembe tud nézni hibáival, valós problémákról beszél az harcos áldiskurzusok és figyelemelterelő hadműveletek helyett, és képes barátságos párbeszédet kezdeményezni a gyógyulás érdekében.
Tegnap jelent meg a Direkt36 és a Telex közös cikke Orbán, Júdás és a meleglobbi – így próbálja menteni magát Balog Zoltán címmel, amely Balog Zoltán lemondásának és le nem mondásának körülményeiről és következményeiről ír, annak is elsősorban a református egyházon belüli lecsapódásáról. A cikkben rendkívül izgalmas, ugyanakkor vérfagyasztó megszólalások is olvashatók. Az egyik tanúsága szerint Balog Zoltán egy lelkészeknek szóló, zárt körű beszélgetésen március 7-én eszmefuttatásba kezdett arról, hogy ha a püspökségről is lemondana, „az LMBTQ képviselői rájönnek, hogy mindig csak meg kell támadni az egyházat, ha változást akarnak elérni”. A forrás szerint Balog hozzátette, hogy ha az egyházkerület vezetéséről is lemondana, azzal csak azt jelezné, hogy „a reformátusok egy gyáva banda, akik nem képesek megvédeni a vezetőiket”. „Mit csinálunk majd, amikor olyan hatalom jön, amely meleg lelkészeket akar felszenteltetni, vagy meleg párokat akar összeadatni a templomokban?” – tette fel a kérdést a találkozó részleteit ismerő egyik forrás szerint az idézett cikkben.
Számtalanszor tapasztaltuk: egyházi vezetők (ideértve a lelkészeket is) beszélgetéseiben rendszeresen visszatérő elem az, hogy ha most megengedünk valamit, ha most engedünk a nyomásnak, ha most végére járunk valaminek, és rendbe tesszük összekuszálódott ügyeinket... Akkor majd jön a meleglobbi, és felszámol minket. Vagy amikor jön majd a meleglobbi, akkor ezek miatt már nem lesz tartásunk, erőnk, bátorságunk ellenállni.
Ez egy klasszikus rémkiáltás, amely a meglévő, valós problémákról elvonja a figyelmet, és áthárítja valami igazán „gonoszra”. Itt most egy nagyobb médiaérdeklődésre számot tartó ügyben jelenik meg ez a narratíva mint az érvek érve bármilyen erkölcsileg helyteleníthető cselekedetre, ugyanakkor ez olyan vitákban is folyamatosan feltűnik, amelyek az egyház apró-cseprő belső ügyeiről szólnak, mint például hogy hogyan és mi történik az istentisztelet egy adott pontján; ha például megengedjük, hogy esetleg gyerekek is részt vehessenek az úrvacsorában, akkor máris kitárjuk az ajtót a mindent elpusztító LMBTQ-hadseregnek.
Persze ez hatalomtechnikai manőver is lehet: ha tudom, hogy a félelemkeltés működik, bármikor bevethetem elterelésképpen. Régóta hangoztatott szólam, és a cikkben is megjelenik, hogy az egyháznak nem a világnak kell megfelelnie, hanem a krisztusi iránytűnek, illetve, hogy az egyháznak erős várként kell megállnia ebben a bizonytalan világban. De hogy lehet ezzel a – kívülről generált – félelemmel egyáltalán működni? Hogyan várjuk el az egyháztól kívül és belül, hogy a jézusi világossággal ragyogja be a világot, hogyha egy ilyen gondolattól is összeomlik a működése?
Persze lehet arról beszélni, hogy az egyháznak nem a világ működését kell követni, de az nagyon kínos, amikor az őszinteségben, az áldozatok melletti odaállásban és védelemben, na meg a számvetésben is fényévekkel jobban teljesít a „világ”.
Egy másik dermesztő megszólalás az idézett cikkben ez volt: „Sokan tartanak attól, hogy Balog bukásával az egyházat is magával rántaná.” Ez szintén egy általános jelenségre mutat rá, és az önpusztításon kívül sok jót nem hoz magával. Mintha az erkölcsi megtisztulás oly mértékű létszámvesztéssel (és Balog Zoltán személyében anyagi veszteséggel) járna, ami fenntarthatatlanná tenné az egyház egyébként is óriási infrastruktúrát fogyatkozó lélekszámmal fenntartani próbáló intézményét. Mert az ezekből a kijelentésekből is nyilvánvaló, hogy ez nem a lelki közösségről szól már. Inkább legyen egy erkölcsileg vállalhatatlan püspökünk, ha az biztosítja az egyház fennmaradását? Ez a narratíva már önmagában annyira felháborító, hogy különösebb kifejtésre nem is szorul.
Orbán Viktor mai, március 15-i beszédéből is látszik, hogy ezt a harcos, védelmező narratívát nem engedi el a kormány sem. Kérdés csupán az, hogy meddig fognak ezek az emberek valóságától elrugaszkodott szólamok működni, miközben az ordító erkölcsi vétségek nyilvánvalóak; mennyien kezdenek el leszakadni egységesnek látszó tömbökből azért, mert azok csak elképzelt, és nem valódi közösségek, ráadásul alapvetően erős politikai és gazdasági érdek tartja fenn őket, nem pedig egy vélt/valós értékközösség; hányan lesznek, akik képesek szembenézni a valósággal és alakítani saját életüket – és így közvetve párbeszéden, megegyezésen (igen, ehhez valószínűleg rengeteget kell vitatkozni majd, nyilvános és szűk körben is), majd valós megoldásokra irányuló tetteken keresztül új utakat keresni egyházban és nemzetben egyaránt.
Borítókép: Papp Ádám/Unsplash