Mindennapi gyászunkat add meg nekünk ma
Az elmúlás, a gyász, a földelés, majd az új élet szárba szökkenése, elvirágzása és széthullása nem választhatók le egymásról. Ha nem tudunk mit kezdeni a gyászunkkal, az örömöt sem tudjuk befogadni.
Az évnek ez a szakasza mindig megadásra késztet. Annak elfogadására, hogy bennem és rajtam kívül is nálam nagyobb erő munkálkodik valamin, ami még nem látható. A természetben zajló folyamatok lehetőséget adnak arra, hogy meglássuk az elengedés varázsát, a szépséget a szétesésben; hogy magunkat lecsupaszítva szembenézzünk a félelmeinkkel, és fityiszt mutassunk nekik; hogy eljussunk gyászunk aljára a sötétségben; jó földet vigyünk magunkkal a mélybe, amiben aztán majd hosszú várakozás után szárba szökkenhet az öröm, az új élet és a megváltás.
Az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy az egyház – úgy is, mint intézmény és úgy is, mint a fenntartásáért felelős személyek, lelkészek, elöljárók és hívek csoportja – képtelen mit kezdeni az emberi lélek árnyékrészeivel. Azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy félelmeink, rossz oldalunk, gyászunk, fájdalmaink, frusztrációink egyszerűen csak vannak, és ha erről nem veszünk tudomást, a mélyben elnyomva határozzák meg döntéseinket, és ha nem fordulunk oda hozzájuk megértéssel és nyitottsággal, teljesen át is vehetik az irányítást az életünk felett.
Az a hozzáállás, hogy a nehéz emberi érzéseket, a gyászt és a fájdalmat a bűnös cselekedetek következményének tekintsük, és ne az emberi élet részének, illetve, hogy csak az Istennek tetsző, gyümölcsöző és áldott élet a valami, rengeteg álszentséget, hasítást, frusztrációt és nárcizmust hoz magával.
Ahelyett, hogy az élet elkerülhetetlen nehézségeiben is jelen lennénk, menekülünk és elfordulunk előlük, és sokszor inkább „megszakértjük” a gyászával hozzánk fordulót, és ítélkezünk felette – sokszor gesztusok, máskor szavak szintjén is – az együttérző támogatás helyett.
Megmutathatja egy társadalom lelki ellenállóképességét, érzelmi érettségét is akár az, hogy a benne élő egyének mennyire képesek szembenézni és fityiszt mutatni a félelmeiknek.
Vagy hogy kapnak-e gyerekként segítséget abban, hogy legyőzzék félelmeiket egy olyan életkorban, amikor ennek ideje van. A halloween térnyerését látva kis hazánkban, szerintem már rég nem az a kérdés, hogy kell-e, szabad-e mit kezdeni ezzel az új népünnepéllyel a keresztényeknek, hanem az, hogy hogyan lehet ebben megjeleníteni az evangélium üzenetét (amint azt Szabolcs múlt pénteken már meg is írta) és tompítani a rémisztgetés szélsőségeit.
Idén a kisvárosunk utcáit járva beöltözött gyerekekkel egyértelművé vált számomra, hogy a „keresztények (esetünkben: reformáció) vs. halloween” minden évben megújuló ütközetét ki nyerte.
A halloween népszokássá vált, most már csak az a kérdés, hogyan sikerül integrálni.
Az is nyilvánvaló, hogy beszélgetéseket kellene kezdeményezni arról, való-e kicsi, hat-hét évnél fiatalabb gyerekeknek ez a sok szörnyű jelmez, akik nem értik még ennek az átvitt értelmét. Hogy lehet-e jelezni egy-egy állomásnál, hogy hány éves kortól ajánlott? Hogy ne riogassunk kicsiket, a jóízlés határain belül maradjunk, amikor hullának öltözve járjuk az utcákat?
Láthatóan kell egy szelep, amelynek segítségével szimbolikusan is szembenézhetünk a félelmeinkkel, és az arcukba nevethetünk, hogy vissza tudjuk szerezni a kontrollt az életünk felett. A legtöbbször elhangzó szófordulat a Bibliában a „ne félj!”, de szerintem ez nem a „ne nézz oda, fordítsd el a fejedet” típusú „ne félj”. Ez az „állj bele, és ne félj”.
Hajolj annyira közel hozzá, amennyire csak tudsz, nézz szembe vele, és ne félj. Mert erősebb vagyok, és velem te is erősebb lehetsz, mint a félelmeid.
Ennek a „ne féljnek” ereje van, míg az előbbinek nincs tétje, nincs benne felelősség, és nem következik belőle semmi, semmilyen tett vagy cselekvés, ami közelebb vihetne bennünket egymáshoz és közös valóságunkhoz.
Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy
nem újdonság ám a pogány szokások keresztény integrációja idehaza sem, hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsük: a keresztény húsvét másnapjára behúzódó, locsolkodásnak nevezett tavaszi termékenységkultuszt, amit egyébként minden fennakadás nélkül lehet(ett) űzni a húsvéti istentiszteletek után is.
Míg engem ez a szokás – bár ebbe belenőttem – mindig is taszított, mert már kislányként is roppant megalázónak találtam; életem első halloweeni mókája után úgy vélem, ez az „ünnep” teljesen megélhető keresztényként is. Mert nekünk is szükségünk van arra, hogy átlépjük árnyékainkat. Hogy ne érezzük annak a kényszerét, hogy állandóan úgy kell tennünk, mintha tökéletesek lennénk. Ehelyett azt képviseljük, hogy minden mélyrepülésből van, lehet szabadulás.
A halottak napját megelőző napokban többnyire álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és semmi mást nem csináltam, csak próbáltam magamon átengedni a félelmeimet. Nem menekültem el, nem tompítottam el, kivetítettem őket a belső falamra, leltárt készítettem és kérdéseket tettem fel. Zenét hallgattam, elvonultam, mert le kellett meccselnem velük néhány dolgot, mielőtt egy óvatlan pillanatban ők ütnek ki engem. Kipörgettem magamból azt a sok szorongást, félelmet, túlhajszoltságot, gyászt és mindezek fájdalmát, ami lerakódott bennem, folyamatos stresszválaszokra és traumakötődésekre késztetve engem. Békét kötöttünk a végén, de pontosan tudom, hogy lesznek még ilyen körök, és az sem véletlen, hogy ősszel érkezik meg hozzánk ez a fajta szétesés, amikor minden lehullik, és felfedi pőre valóját, de ennek fájdalmát – és szépségét is – meg lehet és meg is kell élni.
A félelem ősi, ráadásul öröklött, élő vagy halott felmenőink által jutott a szervezetünkbe, szivárgott le a sejtjeinkig. Az, hogy barátságot kötünk velük, azt is jelenti, hogy el tudjuk őket engedni, meg tudunk bocsátani, el tudjuk fogadni, hogy
a mi történetünk sem lehet csak fekete vagy csak fehér, hogy időnként ránk telepszik a tehetetlen gyász és fájdalom, plusz az óraátállítás sötétsége, mégis felvértezhetjük magunkat, szeretteinket ellene, és mindezzel együtt vállalhatjuk fel magunkat, léphetünk ki az utcára, ahol félelmeink mellett egymással is találkozhatunk – úgy, ahogyan máskor soha.
Szerintem csak ez tehet képessé az életünk komplexebb megélésére és annak a képességnek az elsajátítására, hogy a jó dolgok, a gondviselés ajándékainak a befogadására is képesek legyünk, amikor annak jön el az ideje. Hiszen ahogy állandó gyászban és kétségbeesésben, úgy állandó dicsfényben sem élhetjük az életünket. (És a dicsfény ráadásul nagyon nagy árnyékot is vet.)
jó lenne, ha az amúgy tekintélyt követelő egyházaink nem rezelnének be és kiáltanának pogányságot meg sátáni kísértést azonnal olyan szokások kapcsán, amiket az emberek szeretnek - szemben mondjuk a templomba járással, amihez az amúgy már az egyházi liturgián nevelkedett vallásos felnőtteknek is egyre kevésbé fűlik a foga...