Milyen Isten az, aki meghal?
Nagypéntek leglényegibb kérdése: milyen Isten az ilyen? Milyen Isten az, aki birodalmakat tehetne a földdel egyenlővé és mégis hagyja elfogni és bebörtönözni magát és meghal, önként?
„Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíbor ruhát adtak rá; odajárultak hozzá, és ezt mondták: Üdvözlégy, zsidók királya! – és arcul ütötték. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. Ekkor kijött Jézus, rajta volt a töviskorona és a bíbor ruha. Pilátus így szólt hozzájuk: Íme, az ember! Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek. A zsidók így válaszoltak neki: Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” (Jn 19,1-8)
Jézus szenvedésének és halálának történetének egyik első szava az, hogy hozsánna.
Virágvasárnap ünnepének szava ez és amikor ezt a szót meghalljuk, látjuk magunk előtt az ujjongó tömeget, a pálmaágakat a jeruzsálemi úton. Még nincs is annyira távol ez a szép ünnep. A hozsánna szó azonban jelentésében valami egészen másra utal. Hozsánna azt jelenti: ments meg! És ez a jelentés a virágvasárnapi eseményeket is egészen más megvilágításba helyezi.
Azok az emberek ott, Jeruzsálemben, akik Jézus bevonulását ünnepelték, valamitől szabadulni akartak: az elnyomó nagyhatalom fogságától, a mindennapok kilátástalanságától, a gyógyíthatatlannak tűnő betegségektől, a társadalmi kitaszítottságtól.
Bármennyire elérhetetlennek tűnnek ezek a célok, ők reménykedtek. Reménykedtek, mert nem tehettek mást. Azok az emberek ott virágvasárnap nagyon nagy reménységgel a szívükben odasiettek, hogy lássák Jézust. Mindent félredobtak, hogy fogadhassák a királyok királyát, a békesség fejedelmét, a megígért messiást, az igazi megváltót, mert hitték hogy ő az, aki válaszolni tud az ember legmélyebb hozsánnaénekére, és aki el tudja hozni azt a szabadságot, amire oly régóta várnak.
De ma nem virágvasárnap van és az a tömeg, amelyik ott volt Jeruzsálem utcáin, már a római helytartó, Pilátus udvarában gyűlik össze.
Hozsánna helyett azt kiabálják, hogy feszítsd meg.
Rengeteg feltételezést olvashatunk arról, hogy pár nap alatt miért változott meg ennyire a tömeg véleménye. Egyesek szerint a főpapok Jézus-ellenes mesterkedése nemcsak a legfelsőbb szinteken zajlott, hanem az emberek, a nép között is, így már úgy érkeztek oda, hogy tudták, mit kell mondani. Mások ezt a gondolatot úgy erősítik meg, hogy egész egyszerűen ott, Pilátus udvarában nem azok az emberek voltak jelen, mint akik Jézust ujjongva köszöntötték, hanem a főpapok saját, beépített emberei. Ennek tisztázásában sajnos az evangélium szerzői nem segítenek.
Mégis, nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a Jézust éljenző tömeg az, aki kimondja rá a halálos ítéletet, és nem azért, mert mélységesen felháborít ez a pálfordulás, hanem mert van valami, amit megértek benne.
Ha mélyen magunkba nézünk, és igazán őszinték vagyunk, ebben a tömegben mi is ott vagyunk. Mi is a hozsannát szeretnénk, mi is megmenekülni akarunk attól, ami fájdalmat okoz: a globális világ kegyetlenségétől, a mindennapok stresszétől, az előre nem látott szerencsétlenségektől, személyes kapcsolataink csalódásaitól, a testi szenvedéstől vagy az elviselhetetlen gyásztól. Melyikünk ne mondana azonnal igent, hogyha ezekért cserébe kaphatnánk jobb életet, megváltoztathatnánk egy múltbéli döntést vagy nyerhetnénk még egy utolsó együtt töltött órát valakivel, akit gyászolunk? És ez a hitünket vagy az Istennel való kapcsolatunkat is befolyásolja: hányszor követeltünk és parancsoltunk már imádságainkban, hányszor alkudoztunk a nehéz helyzetben, vagy vádoltuk őt, hogy rajtunk nem segít? És hányszor volt már olyan, hogy ha úgy éreztük, Isten nem hallgat meg minket, akkor mi elfordultunk, tagadtunk, szitkozódtunk és ha csak egy időre is, de elbúcsúztunk. Elbúcsúztunk, mert ha ő nem segít, akkor nekem sem kell foglalkoznom az ő létezésével.
Mikor Pilátus előrehozta a megvert, minden méltóságától megfosztott, töviskoronát és bíborpalástot viselő Jézust, a tömeg mélységesen elkeseredett lehetett. A torkukból felszakadó nyers üvöltés, hogy Jézust feszítsék meg, a csalódottság és kétségbeesés hangja.
Így lehet az, hogy még a rablógyilkos Barabbás is jobban megérdemli a tömeg szemében az életet, mint az a Jézus, akiben ott van a szabadulás reménysége, de mégsem tesz semmit, csak némán tűr. Mert milyen próféta, milyen messiás, milyen király, milyen Isten az ilyen?
És ez a nagypénteki ünnepünk leglényegibb kérdése: milyen Isten az ilyen? Milyen Isten az, aki végtelen hatalommal rendelkezik, és mégis megérkezik egy magatehetetlen csecsemő testébe? Milyen Isten az, aki puszta gondolatával birodalmakat tehetne a földdel egyenlővé, és mégis hagyja elfogni és bebörtönözni magát? Milyen Isten az, akinek csak egy szavába kerülne, hogy mindez véget érjen, de némán tűr, mint amikor a bárányt vágóhídra viszik? Egyáltalán milyen Isten az, aki meghal, önként, kegyetlen kínok között?
Elie Wiesel zsidó író mesélt el egy történetet az auschwitzi haláltáborból:
„Egy nap, amikor a munkából visszatértünk, láttuk, hogy a gyülekezőhelyen három akasztófa áll... Három áldozat egymás mellett, s egyikük [egy gyermek]. A három halálraítélt egyszerre lépett fel a székekre. A három nyak köré egyszerre vetettek hurkot. A táborparancsnok jelt adott, az elítéltek alól kirúgták a széket. Halálos csend az egész táborban… Megkezdődött az elvonulás. A két felnőtt halott volt... a harmadik kötél azonban még mozgott; a gyerek oly könnyű volt, hogy még élt. Több mint fél óra hosszat lebegett így élet és halál között: szemünk láttára haldokolt. És nekünk egyenesen az arcába kellett néznünk. Mögöttem megszólalt egy ember:
Vajon hol van ilyenkor az Isten?
A bensőmben megszólalt egy hang, és így válaszolt neki:
Hogy hol van? Itt van felkötve, erre a bitóra...”
Ilyen a mi Istenünk. Megmentő ereje abban rejlik a legtisztábban, hogy vállalt mindent, ami az emberléttel jár. Nem akart ő győzni, nem akart fegyvert ragadni, hogy hatalmasokat döntsön le a trónjukról, és még csak önmaga védelmére sem akart kelni. Egyet akart: az emberrel lenni. Együtt nevetni, együtt sírni. Együtt bízni, együtt félni. Együtt remélni, együtt szenvedni.
A kereszthalál nemcsak a feltámadás reménységéről, az üdvösségről, az Isten és ember közötti szakadék áthidalásáról szól, hanem arról hogy ő velem akar lenni. Mert annyira szeret, hogy teljes mértékben meg akarja érteni mindazt, amiért én nap mint nap azt kiáltom, hogy hozsánna, ments meg. És nemcsak megérteni akarja, hanem részesülni is benne. Részesülni, hogy egyértelmű legyen minden ember számára, hogy “sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39).