Miért kellemetlen nekünk, hogy Isten emberré lett?

Tóth Sára vendégposztja a megtestesülésről, annak komolyanvételéről.

A kép egy minnesotai gyülekezet karácsonyi alkalmáról származik, amelyet egy istállóban tartanak. Forrás.

A minap a Facebookon olvastam református „tollból” a következőt: „A lélek várja, hogy kiszabaduljon az anyagi világ ráhullott sara alól.” Dörzsölgettem a szemem. Azt hittem, ha valami, akkor az nem vitatott alaptanítása a kereszténységnek, hogy Isten háromszorosan igent mondott az anyagi világra: a teremtés, a testet öltés és a megváltás által. Nem először tapasztalom, hogy nem tudunk mit kezdeni a megtestesüléssel, és visszacsúszunk a jó öreg gnoszticizmusba.

Egy másik példa, szintén Facebook. Egy vitában az egyik kommentelő érvelését azzal koronázta meg, hogy kijelentette: „Hisz Jézus Isten volt, nem ember!” A kommentelőnek nem tetszett, hogy Jézus újszerű írásmagyarázatát a poszt szerzője a farizeusok hagyományőrzésével szembeállítva haladónak, „progresszívnek” nevezte. A kommentelő úgy gondolta, hogy nem szabad mai politikai kategóriákkal illusztrálni Jézus beállítottságát, és ezt kívánta alátámasztani azzal a deklarációval, hogy Jézus Isten volt, nem ember. Ha eltekintünk az aktuálpolitikai mellékzöngéktől, az illető általánosabb értelemben arra gondolhatott, hogy mivel Jézus Isten volt, nem alkalmazhatunk rá politikai, társadalmi, kulturális, pszichológiai – vagyis emberi kategóriákat. Feltűnő ugyanis, hogy a heves vitában ugyanez a kommentelő többször kiáltott eretneket, de azt az ordító eretnekséget, amely ebben a kijelentésben megnyilvánul, még csak észre sem vette senki. Azt hiszem, senkit sem kell arról meggyőznöm, hogy Jézus emberségének tagadása súlyos eretnekség (doketizmus a neve). Jómagam ritkán kiáltok eretneket, főképp nem akkor, amikor hermeneutikai kérdésekről folyik vita, de ebben az esetben még én is felkaptam a fejem. 

Az ember nem szeret lehajolni

Nagyon kibújt itt a szög a zsákból. Mintha nem tudnánk a testet öltéssel mit kezdeni. Részt vettem egy olyan református karácsonyi istentiszteleten, ahol az első karácsonyi ének az úrvacsorai énekek között bukkant fel, amikor az istentisztelet már legalább negyven perce tartott. A szájunkkal persze mondjuk, vasárnaponként hétről hétre megvalljuk, azt viszont nem valljuk be magunknak, mennyire kellemetlen is hitünknek ez az alapigazsága. Miért? Az ember nem szeret lehajolni. Nem szeret megalázkodni. Nem szereti a biztonság helyett a bizalmat választani. Van, aki szerint a bizalom helyett a biztonság választása az ősbűn első és legnyilvánvalóbb következménye. Nem tetszett az első emberpárnak a függés. Nem tetszett nekik az emberi mivolt, ahogyan Isten azt elgondolta. Magukhoz akarták ragadni a kontrollt. És persze igen kellemetlen, hogy egy olyan Istent kell(ene) követnünk, aki magára vette az emberi állapot összes korlátját és bizonytalanságát. Aki magatehetetlen csecsemőként jelent meg. 

„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,–8)

Péter apostol – a maga őszinte, emberi módján – jól ráérzett arra, hogy mi minden következik Krisztus „lehajlásából”. Teljesen önmagát adja a lábmosástörténetben János evangéliumában. Vehemensen tiltakozni kezd, hogy neki ugyan ne mossa meg Jézus a lábát. János evangéliumában visszatérő motívum, hogy a hallgatóság félreérti Jézust. Elsőre azt gondolhatnánk, itt is erről van szó, de szerintem nem. Ellenkezőleg! Nagyon is érti, azért ilyen nyugtalan: „Uram, te mosod meg az én lábamat?” Jézus viselkedése felforgatja a világ hatalmi hierarchiáit, pedig az ezekbe való betagozódás biztonságot ad, valamint teret kínál saját hatalmi perverzióink kiélésére. Lesslie Newbigin írja a lábmosás jelenete kapcsán, hogy ameddig kötelességtudóan alávetjük magunkat a fölöttünk állóknak, addig mi magunk is leuralhatjuk azokat, akik alattunk vannak. Egy Úr ne viselkedjen így, mert az én úrhatnámságomat is veszélyezteti, hiszen keresztülhúzza az úr szó bevett jelentését és a hozzá kapcsolódó hierarchiát. Péter megérzi, hogy a Jézussal való közösségvállalásnak nagy ára lesz. Nekünk is le kell majd hajolni. Péter nem először érez rá erre. „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled” – feddi meg Jézust, amikor az megjövendöli az előtte álló szenvedést. 

A megmentés Isten munkaköri leírásában szerepel, nem a miénkben

Igen, Péter nyomdokaiba lépve folyton-folyvást meg akarjuk menteni Istent az emberi állapot következményeitől, pedig a Szentírásból úgy tűnik, ő ezt nem díjazza. Isten kiteszi magát az emberek között lakozás viszontagságainak. Már az Ószövetségben össze-vissza hurcolták az Isten ládáját (a frigyszekrényt), sokszor vissza is éltek vele, mint tudjuk. És amikor Uzzá odakapott, hogy „megmentse” az Isten ládáját, amikor az ökrök megbotlottak, Isten halállal sújtotta (2Sám 6,6–7). Visky András kolozsvári költő, drámaíró szokta mondani, hogy a megmentés Isten munkaköri leírásában szerepel, nem a miénkben. Harsonát fújva hadba masírozunk, amikor úgy gondoljuk, hogy Isten veszélyeztetve van. Kardot rántunk, levágjuk a szolga fülét. (Már megint ez a Péter!) Pedig Isten ezt sohasem kérte. A lóláb persze kilóg. Péter nagyon megijedhetett. Ő volt veszélyben, teljesen össze volt zavarodva. És máris Jézus védelmére sietett. Mi vajon miért kérjük ki magunknak, amikor Istent „bántalmazzák”?

Isten fent, de Isten lent?

Bár természetesen helye van annak a metaforának az Istennel való kapcsolat leírásában, hogy Istenre „feltekintünk”, hozzá „felemeljük a szívünket”, a testet öltés valóságából inkább az következik, hogy Istent „lent” fogjuk megtalálni. Hiszen ha Krisztus azonosult velünk, ha megmerítkezett a Jordán vizében, és magára vette az emberi bűn minden terhét, ha még kísértéseknek is ki volt téve (Zsid 4,15), ha fáradt volt, ha sírt, ha olykor haragos is volt, akkor mi sem az ideális magaslatokban fogunk Istennel találkozni. 

Azért akarjuk tehát „megmenteni” Jézust az emberi mivolt következményeitől, mert mi magunk is szeretnénk megmenekülni attól. Istent valahol az életünkön kívül, túl és fölött szeretnénk megtalálni. 

Pedig Jézus alászállásából, a bűnösökkel való azonosulásából az következik, hogy Isten jelenlétébe nem kerülhetek úgy, hogy saját magamtól elmenekülök. Krisztus megbékítette az embert az Istennel, vagyis az „emberi” és az isteni szembeállítása, az a szemlélet, hogy e kettő kizárja egymást, vagy versenyben van, félrevisz minket. Közelebb vagyok Istenhez, ha elidőzöm a legemberibb mélységekben, a kételyben, a bizonytalanságban és a szenvedésben. Ezt tesszük például, amikor a zsoltárokat imádkozzuk, főképpen a negatív érzelmek egész tárházát tartalmazó panaszénekeket. A korai egyház hagyománya szerint a zsoltárokat, mint Dávid fia, maga Krisztus imádkozza, tehát valójában az ő imádságába kapcsolódunk bele.

Krisztus a másik emberben, a szegényben, a nyomorultban

Ha Krisztus alászállt az emberi lét mélypontjára, a nyomorba, a bűnbe és a szenvedésbe, ha a „táboron kívül találta magát”, hiszen egy szemétdombon feszítették meg, akkor a testet öltésből az is következik, hogy ezeken a helyeken találkozhatunk vele. 

Márpedig ez sem kellemes. Az Ószövetség és az Újszövetség egyaránt arról tanúskodik, hogy Isten kitüntetett figyelemmel fordul a marginalizált, kiváltságokkal nem rendelkező ember felé (lásd Ézs 58, 6–10; 5Móz 24,14–15.17), sőt azonosul vele (lásd például Péld 17,5; 19,17; Mt 25,3–46). Vagyis Isten emberré lételének súlyos etikai következményei is vannak ránk nézve. Krisztus arcát kell látnunk minden rászorulóban: amikor az éhezőnek enni adunk, Krisztust etetjük meg. Mi a különbség az istenhívő és a keresztény között? Ronald Rolheiser szerint „az istenhívő egy mennyei istenben hisz, míg a keresztény egy olyan Istenben, aki testben is jelen van a földön, az emberekben”. Ha elfordulunk a másik embertől, elfordulunk Istentől is. És ez fordítva is igaz: amikor szeretettel fordulunk egy rászorulóhoz, általunk Isten érinti meg őt. 

A Biblia kettős természete

Mint láttuk, a vallást gyakran arra használjuk, hogy kétségbeesetten meneküljünk mindattól, ami „emberi”, vagyis tökéletlen és viszonylagos. Hasonló okokból kellemetlen szembesülnünk a Biblia emberi oldalával. Krisztus kettős természetének (tökéletesen Isten és tökéletesen ember) analógiájára a keresztény teológia a Bibliának is kettős természetet tulajdonít. A Szentírás egyrészt mindenestől emberi, emberek írták különböző kultúrákban és korokban, ahogy N. T. Wright leszögezi: százszázalékosan kulturálisan kondicionált. Az pedig, hogy mit jelent a Bibliára nézve, hogy „tökéletesen isteni”, a legnehezebb kérdések egyike. Hogy mit jelent a Szentírás isteni tekintélye, hogyan értjük azt, hogy Istentől ihletett, azon évszázadok óta vitatkozunk. 

Mindenesetre az a rossz (vagy jó) hírem, hogy mivel nemcsak a bibliai szerzők, de mi, olvasók is emberek vagyunk, a mi bibliaértésünk bizony viszonylagos, relatív, akármennyire nem szeretjük ezt a szót. Ezért annyira kellemetlen az emberré létel tanítása. Nincsen a birtokunkban az abszolút igazság (amivel leginkább másokat szeretünk fejbe verni). Már megint a kontrollmánia! 

A Szentírás emberi oldalát kétféleképpen szokták megpróbálni kikapcsolni. Az egyik a kemény fundamentalizmus: eszerint a Biblia Isten szava, punktum, mindent úgy kell érteni, ahogyan le van írva (az más kérdés, hogy ez abszurd ellentmondásokba torkollik). Többnyire azonban azt mindenki elismeri, hogy meg kell különböztetni a Szentírásban az egyetemesen érvényes isteni mondanivalót attól, ami korhoz és kultúrához kötött. Viszont a következő „rossz” hír az, hogy az „emberi” tényezőtől akkor sem szabadulhatunk, amikor ezeket a megkülönböztetéseket megtesszük. Hermeneutikánk is sajnos emberi. Mi, emberek értelmezzük az Írást, mi, emberek döntjük el, mi az örökérvényű, és mi a korhoz kötött. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy évszázadok óta vitázunk pontosan ezeken a kérdéseken. Ha meg akarunk szabadulni a bizonytalanságtól, ha az abszolútra vágyunk a relatívval szemben, az objektívre a szubjektívvel szemben, akkor az emberi tényezővel, saját magunkkal kell leszámolnunk. Nem lehet, hogy istenek szeretnénk lenni valójában? Lerázni a sarat a lábunkról?

Viszont ha leszámolnánk az emberi tényezővel, magát a Bibliát is meghamisítanánk. A Koránt Gábriel arkangyal közvetítette Mohamednek, a mi Bibliánkat viszont emberek szerkesztették és írták, lefordították több ezer nyelvre, és ez így van jól. Éppen úgy, ahogy Krisztus két természetének egymáshoz való viszonya titokzatos, Isten viszonya a Szentírással úgyszintén. Ezért is 

lehet annak örülni, hogy a Szentírás szövegeit nem lehet megfejteni, megoldani, mint egy egyenletet. 

Mi azt szeretnénk, ha a Biblia objektív, tudományos nyelven íródott volna. Azt gondoljuk, hogy Isten nem ereszkedhet le odáig, hogy ősi, primitív népek nyelvén beszéljen, a mítosz, az elbeszélés, a költészet nyelvén.  Már megint ugyanaz a kellemetlenség: Isten lehajlása, leereszkedése, az emberhez való igazodása. Tanulhatunk a zsidó írásmagyarázóktól, akik nem akarják lezárni a szövegnek feltett kérdéseket. Beszélgetni gyűlnek össze a szent szöveg köré, abban bízva, hogy Isten jelen lesz a beszélgetésben. Szokták mondani, hogy a zsidók azért fordulnak a Bibliához, hogy elkezdjék a beszélgetést, a keresztények pedig azért, hogy lezárják. Remélem, nem így van, hiszen mi is bízhatunk a Szentlélekben, hogy jelen lesz az Ige felett folytatott beszélgetéseinkben. 

Izraelnek még a hitvallása is egyetlen mondat csupán. A miénk hosszabb – legyen ez számunkra a biztos pont, a keresztények egyetértése (consensus fidelium). Egyedül az nem vitatéma, ami benne van egyetemes hitvallásainkban. Kiváltképp az nem, hogy Isten emberré lett. Még ha ettől minden bizonytalanná válik is. Kellemetlennek érezzük, de valójában áldásos bizonytalanság ez.

---

Névjegy: Tóth Sára a Harmat Kiadó alapító szerkesztője, irodalmár, egyetemi oktató, publicista. Fő érdeklődési területe a művészet és a vallás kapcsolata. Gyakorló keresztény, aki kérdezve él, hit és kétely teremtő feszültségében. Tanulmányai, kritikái és publicisztikái a kilencvenes évek óta jelennek meg magyar folyóiratokban és internetes oldalakon. Férjével Gödöllőn él. Két felnőtt fiuk van.