Lágerország mindenkié
Egy eddig kevéssé ismert holokausztregény, Debreczeni József újságíró Hideg krematórium című munkája a holokauszt január 27-i nemzetközi emléknapjára jelent meg. Kézbe vettük a kötetet.
Debreczeni József neve eddig nem sokaknak lehetett ismerős sem idehaza, sem külföldön. A holokauszt nyolcvanadik évfordulójára tizenhárom nyelven, köztük nemrég magyarul a Jelenkornál megjelent Hideg krematórium című naplója azonban most minden bizonnyal láthatóvá teszi – a szerző kifejezésével élve – „Lágerország” egykori lakóinak történetét. Azokét, akiket előbb állatokká, majd rabszolgákká, végül egyszerű számokká egyszerűsített az emberi ésszel nehezen felfogható, mégis emberek precíz szervezőmunkájának köszönhetően működtetett halálgépezet.
Debreczeni karaktere önmagában is érdekes: a vajdasági (ma Szerbia) Bácstopolyáról harminckilenc évesen elhurcolt újságíró 1905-ben Budapesten született, majd egyetemi tanulmányait megszakítva hírlapíróként helyezkedett el a budapesti Ünnep és a szabadkai Napló munkatársaként. A háború után, 1945-től 1978-ban bekövetkezett haláláig Belgrádban volt a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió szerkesztőségének munkatársa. Hideg krematórium című visszaemlékezését először 1950-ben adták ki Újvidéken, ám ekkor a „haláltáborok világát Kelet-Közép-Európában az elsők között feldolgozó szépirodalmi mű Magyarországra nem juthatott el. Az 1975-ös második kiadás a legrangosabb délvidéki magyar irodalmi elismerést, a Híd-díjat hozta meg a szerzőnek. Ám a Hideg krematórium a negyedszázaddal korábbinál szabadabb szellemi viszonyok ellenére sem keltett szélesebb visszhangot Magyarországon. Vagy bárhol másutt” – olvasható a Válasz Online könyvajánlójában.
A Hideg krematórium egy vérbeli újságíró munkája, de nem csupán pontos, tárgyilagos és higgadt stílusa miatt különbözik az eddig ismertebb magyar holokauszttörténetektől, amelyek főleg gyerekek, fiatalok visszaemlékezései voltak, hanem azért is, mert felnőtt férfi tapasztalatai és tűpontos tanulságai rajzolódnak ki, nem keveredik semmilyen gyermeki ábránd vagy ködös emlék a szikár szöveg közé.
„Lágerország” teljes valója tárul az olvasó elé, nem egy időn és téren kívüli hely, amelyről beszélni sem illik.
A tárgyaitól, személyiségétől, cigarettájától megfosztott szerző mellett ülünk a vagonban, sétálunk a barakkok között, ott vagyunk vele minden kegyetlen és minden emberi pillanatban, például amikor a láger egyik épületének ablakából kikönyöklő prostituált a meggyújtott cigarettáját mintegy véletlenül eléejti.
Történetének elemei ismerősek lehetnek mások visszaemlékezéseiből – Kertész Imre Sorstalansága, Fahidi Éva naplója vagy Nemes Jeles László Saul fia című Oscar-díjas filmje juthat eszünkbe olvasása közben –, mégis másik arcát mutatja a láger. Debreczeninek köszönhetően elsősorban egy rendszert látunk, nem valami megfoghatatlanul embertelen, sűrű sötétséget. Belelátunk a táborok hierarchiájának addig nem ismert rétegeibe, ahogyan annak épített szerkezetébe is. És minél többet tudunk meg róla, annál valóságosabbá válik, annál több esély van arra, hogy közel kerüljön hozzánk százezrek története; hogy nem marad kényelmes távolságban, az egyetemes szenvedés hierarchiájának a csúcsán, érinthetetlen fájdalomban.
Debreczeni, az újságíró nézőpontja éppen olyan távolságba helyezi a történteket, amely közel hoz, de nem férkőzik a bőrünk alá, éppen karnyújtásnyira van tőlünk. Pont az a kényelmetlenül valóságos nézőpont ez, amely Auschwitzban járva is elfoghatja az embert.
Nem véletlenül méltatja Röhrig Géza így ezt a könyvet: „Primo Levi művét leszámítva nem ismerek olyan erős tényirodalmat a holokausztról, mint Debreczenié. Kimért, mégsem távolságtartó szöveg. A puszta tény, hogy létezik: ez önmagában reményt ad.”
Fordított nemezis, az örömhír ellentéte mindaz, aminek a szerző szemtanúja és túlélője volt. Nem véletlenül szerepel a borító hátoldalán a kiemelés: „Isten malmai lassan őrölnek, a haláltáborokéi – annál gyorsabban.”
A kötet azoknak állít emléket, akiknek nem gázhalál, hanem rabszolgasors jutott, és Debreczenivel együtt kiütésektől, tetvektől, láztól és gyomorgörcsöktől „égtek a hideg krematóriumban”, az emberiség történetének legsötétebb napjaiban.
Borítókép: Auschwitz-Birkenau 2023 áprilisában. Fotó: Laborczi Dóra