Kiakadt a rock and roll rugója
Mai posztunkat a tankcsapdás Partizán-nagyinterjú ihlette: milyen volt megélni Kelet-Magyarországon a debreceni együttes aranykorát a kilencvenes években, amikor a lázadás jelentett is valamit?
Ideje van a számvetésnek: életem egy rövid, ám annál meghatározóbb és nagyon intenzív szakaszában, tizenegy–tizennégy éves koromban (1997 és 2000 között) hithű rockerlány voltam a szabolcsi megyeszékhelyen. Együtteses pólók, kapucnis pulcsi, Martens bakancs, szakadt farmer, pogózás, Rockinform és Metal Hammer, megvolt az egész szereprepertoár. Hamar kitomboltam, kinőttem ezt a szakaszt, kispálos alter, majd pesti bölcsész lettem, közben mainstream – magyarul ciki – lett a Tankcsapda, nem is foglalkoztam különösebben ezzel a szeletével az életemnek többet, lezárt dobozba tettem. A partizános Tankcsapda-nagyinterjú (és abban a Tankcsapda rendkívül kellemetlen magyarázkodása saját meghasonlásukkal kapcsolatban) viszont most előhívta belőlem ezt az időszakot, és szeretném megragadhatóvá tenni, hogy mit is jelentett valójában ez a zenei közeg és – igen, vállalom – a Tankcsapda nagyon is húsbavágó módon, a kilencvenes évek végén Kelet-Magyarországon egy lázadó (lelkész)gyereknek.
Most talán mindenkinek, aki a kilencvenes években volt kamasz, kicsit szomorú és egyben frusztráló szembesülni azzal, hogy 2024-ben Lukács Laciból egyetlen rendszerkritikus vagy önreflexív mondatot sem lehet kihúzni, és úgy tesz, mintha ez az egész soha semmi másról nem szólt volna, mint buliról, szexről és piálásról. Mi néztük ezt be ennyire? Vagy ő akarja megúszni? Tényleg nem lehetne azt mondani, hogy igen, ez akkor nem csak arról szólt, most viszont egy profitorientált banda lettünk, és egyszerűen le kellett csiszolni az éleinket? Nem azért, mert Lukács Lacitól bárki azt várná, hogy ő legyen a legélesebb kés a fiókban, hanem mert ez így egyrészt elárulása annak a rengeteg embernek, akiknek anno elmondhatatlanul sokat jelentett az az erő és lázadás, amit ő és az akkori Tankcspda, elsősorban a 2012-ben kivált Molnár „Cseresznye” Levente képviselt (hogy mennyi mindent, azt ebben a posztban hosszan kifejtem később); másrészt
némi művészi önreflexió azért mégiscsak elvárható olyan emberektől, akiket ennyien hallgatnak évek, évtizedek óta.
Furcsa most visszagondolni kamaszkorom legnehezebb és egyben legszebb éveire és arra, hogy mennyire különleges időszak volt – ráadásul csak az emlékeimben él, mert teljesen eltűnt azóta. Eltűntek a helyeink, eltűnt ez a fajta közösségi élmény, és az emberek – beleértve engem – is eltűntek a városból. De ez olyan időszak volt, amikor szülővárosom minden parkjában rockerek (punkok, alterek) tanyáztak, és bárhová mentem a városban, voltak barátaim, akik ismertek, szerettek, és akikkel az hozott össze minket, hogy lázadtunk. És egy kicsit talán az is, aminek szintén a Tankcsapda adott hangot, hogy még ha más-más társadalmi háttérből jöttünk is, azért mindannyiunkat az ország „szemétdombjára szültek”, ahol a jó családból jövő gyerekek is közvetlenebbül találkozhattak fizikai és lelki nyomorral egyaránt. És ha más városokból – és Szabolcs megyéhez képest, ugye, minden nyugatra van – jöttek hozzánk kortársak, mindig végig kellett hallgatnunk, hogy nahát, ti olvastok; van Tesco; itt is nő a fű; milyen érdekes, hogy ilyen közel van Ukrajna, és cirill betűkkel is ki van írva minden; satöbbi, satöbbi.
A „sötét Szabolcs” bélyeg ott lebegett fölöttünk, miközben áradt belőlünk a lázadó, nyers önkifejezés, humor és szikrázó intellektus.
Persze az idő sok mindent megszépít, és ha a szívemre teszem a kezem, azt is le kell írjam, hogy egyszerű, sőt kifejezetten sötét arcok is voltak ebben a szubkultúrában, és volt benne rengeteg prosztóság, de valahogy az emberi minősége a társaságnak egészen felemelő volt. Olyannyira elfogadó közeg volt, hogy amikor én megjelentem benne csíkos bakancsban, macis hátizsákban a belvárosi parókiáról, elfogadtak úgy, ahogy voltam. És mivel valódi kérdésekről és valódi krízisekről beszélgettünk, lényegében több teológiai vitát folytattam le azokon a padokon, mint bármikor bármelyik gyülekezeti teremben vagy a gyülekezet ifjúsági óráin, ahol sokszor csak kegyes paneleket kaptunk.
A kilencvenes évek végén mi voltunk azok a lányok, akik acélbetétes bakancsot és bő együtteses pólókat hordtunk, és azokba a fiúkba voltunk szerelmesek, akik hosszú hajat növesztettek.
Minden osztályban, minden iskolában volt egy-két ilyen ember, ám ez városi szinten erős közösségé, olykor – például egy Tankcsapda-koncerten – szép tömeggé tudott formálódni. Az identitásunk része volt, hogy kisebbségben vagyunk, hogy a mainstreamhez (akkor diszkósoknak hívtuk őket) képest (és a magam részéről az egyházi közeghez képest is) valami egészen mást képviselünk. Ez egy szerves lázadás volt. Minden ellen. A rendszerváltás utáni reményteli időszak után kiábrándulás következett mindabból, ami Nyugatról érkezett, amiből csak az elektromos gitár volt az elfogadható és érvényes állítás számunkra. A diszkóba járásnál már csak a meki és a plázázás volt megengedhetetlenebb. Emellett egyszerűen nem volt más társadalmilag – és a magam számára – elfogadható módja az indulataim becsatornázásának, mint például egy Tankcsapda-koncert. Lázadnom kellett az ellen, amit otthon tapasztaltam; az ellen, ami akkor elkezdett ránk ömleni a gyorskajáldákkal, plázákkal és multiplexekkel, jelentősen átalakítva ezzel a város tereit is; és – igen, nekem – a rettenetesen tabusító és mindeközben nagyon megosztott egyházi közeg ellen is.
Mindezzel szemben a nyíregyházi alter-rocker szcéna olyan réteg volt, amit nyersnek, mégis hitelesnek, szakadtnak, mégis önazonosnak éreztem, ami világosan elkülönült az akkori mainstreamtől, és ahová jó volt tartozni.
És nyilván esetemben nem azért, mert az érdekelt volna, hogy „hány pinát tudok megtölteni”, ahogyan Fejes Tamás, a Tankcsapda dobosa foglalja össze a vonatkozó interjúban az együttes egyetemes célkitűzéseit. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy emlékeim szerint abban a körben a fiúkat sem ez érdekelte, teljesen egyenragú felek voltunk. És nekem akkor életkoromból adódóan sem a szex meg a drogok miatt volt érdekes ez a közeg, mivel tizenkét-tizennégy évesen ezek nem is voltak hozzáférhetőek számunkra, másrészt hajmeresztően zsenge korunk (engem a lelkészgyerek státuszom) miatt is körülvett egyfajta érinthetetlenség. Annyira fiatalok voltunk, hogy csak nagyon mérsékelten voltunk szexuális lények, persze fogalmunk sem volt róla, hogy koraérett lányokként már akkor annak tűnhettünk. Mindebbe most lányos anyaként dermesztő is belegondolni, mert volt benne kockázat, és nem akarom elvenni ennek az élét, vagy azt mondani, hogy az volt a lehető világok legjobbika, mert biztosra veszem, hogy sok lány nem úszta meg ennyivel, de számomra paradox módon mégis a legbiztonságosabb közeget jelentette. Ez a közeg, ez a zene erőt adott és megtartott, amikor semmi más nem. Megtartottuk egymást.
A nosztalgiával vegyes emlékek után jöjjenek a tények: 1997-ben, tizenegy éves koromban voltam először Tankcsapda-koncerten. Tizenkét éves voltam, amikor órákat álltunk sorba a város egyetlen lemezboltja előtt azért, hogy Lukács Laci és Cseresznye (és akkor talán pont a nyíregyházi Elek Ottó volt a dobosuk) dedikálja az egyik fuvolakottámat, és pár percig el is időztek azon, hogy milyen jópofa, hogy fuvolakottát hozott ez a lány, aminek a címe cirill betűkkel szerepelt, de rég láttak ilyesmit. (A fuvolatanárom Kárpátaljáról érkezett, azelőtt Ungváron tanított. Az, hogy én közben klasszikus zenét tanultam, ám fuvoláztam helyi rockbandákban, szintén fontos kontrasztja volt ennek az időszaknak.) Ott voltam azon a Hegyalja fesztiválon tizennégy évesen, amikor először játszották el a Fiúk ölébe lányok című dalt, amit valószínűleg pont egy ilyen Tisza-parti Hegyalja fesztivál ihletett. Hihetetlenül felszabadító volt. Nem volt telefonunk, húszasokat kunyeráltunk jóhiszemű járókelőktől, hogy haza tudjunk telefonálni – fülkéből –, és az így szerzett húszasokból aztán vígan elvoltunk délutánokon át.
Csodával határos módon soha semmi bajunk nem esett, talán azért sem, mert annyira nyilvánvalóan gyerekek voltunk még. Nem tudom. Ennek egyébként már csak a Tankcsapda-dalokból áradó átható szexizmus miatt sem kellett volna így lennie. Ám ezekre a nyíltan szexista szövegekre akkor még egyáltalán nem voltunk fogékonyak, és valamennyi hasítás lehetett is a női szerepekben: fontos volt nekünk, hogy mi nem „olyan” lányok vagyunk, hanem megközelíthetetlen rockerek, és nagyon eredetiek is: ha valaki ugyanolyan pólóban, bakancsban vagy karkötőben jött szembe, mint ami rajtunk volt, az felért egy kataklizmával. És közben persze nagyon kamaszok is voltunk: délutánokat sírtunk át reménytelenül szerelmesen a Lopott könyvekre, és az aktuális szerelmeink nevére kicserélve költöttük át az Egyszerű dal szövegét is. Amit a város egyetlen kerthelyiségében, ahol harminc forintból kijött szálra egy cigi és két deci szóda, mindig eljátszott valaki.
Kurt Cobain, Lovasi, Ady Endre, József Attila és Lukács Laci szövegei folytak az ereinkben.
Ahogy a fogamat összeszorítva megnéztem most ezt a partizános interjút, jöttem rá, hogy valószínűleg a Tankcsapda és a kelet-magyarországi rockéra aranykorát éltem meg akkoriban, és az sok szempontból nehéz, sok szempontból csodálatos időszak volt. Annak a generációnak a tagja vagyok, akiknek a ‘99-es Ha zajt akartok az „új” Tankcsapda-album, és ott körülbelül véget is ért az egész. Mert amikor már az osztálytársaim is hallgatták és énekelték a következő, 2001-es Agyarország albumról a Mennyország touristot, az egyértelmű jele volt annak, hogy a Tankcsapda is mainstream lett, nekünk pedig másik szubkultúrát kellett keresnünk magunknak. Én ezt egy darabig a Black-outban találtam meg (és ha már ledőlő bálványok: a Black-out Kowalsky roppant leleményes szöveg- és zenei világgal rendelkező formációja volt, amikor Kowa még tisztességes drogos volt, és nem NER-trubadúr). Majd a Kispál és a Quimby vonalán egyetemre kerülve megpróbáltam becsatornázódni a pesti bölcsész-alter zenei világba, de soha olyan élő, sokszínű és remek közösségre nem leltem, mint amilyen a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji nyíregyházi alter szcéna volt.
Az akkori nyíregyházi rockertársadalom – és annak minden leágazása, a punkok, rockerek, skinheadek (tőlük tartottunk, de békén hagytak mindenkit, ha nem zavartuk a köreiket), deszkások, metálosok, alterek – olyan erős és szerteágazó szubkultúrát képviselt a városban, hogy a gimis sulibulikon is muszáj volt alapozni rájuk: míg a nagy tornatermekben ment a diszkó, a kis tornatermekben a város ismertebb rockzenekarai koncerteztek. (Ezeknek a sulibuliknak a kiemelkedő szereplője lett aztán a Jurij, akik nálam sikeresebben csatornázódtak be a pesti alter szcénába. Valamivel korábban pedig az Alvin és a Mókusok volt a nyíregyi éjszakák meghatározó szereplője, de én abból még kimaradtam.)
Bármennyit tudnék még írni erről az időszakról, de összefoglalva legyen elég annyi, hogy paradox módon százszor nagyobb biztonságban éreztem magam ebben a közegben, mint a feszültségekkel és tabusításokkal teli egyházi közegemben vagy akár később Budapesten bárhol, bármikor.
Az egyházban sokszor az emberi természet sötét árnyékos oldalát azonosítják a bűnnel, miközben én benne akkoriban rengeteg békétlenséget, meg nem értést, megbélyegzést és nárcizmust tapasztaltam.
Muszáj volt kezdenem valamit a „sötét” oldallal is, becsatornázni, kiadni valamilyen módon az indulataimat, hogy a személyiségem egy része ne legyen lehasítva, de ennek nem volt tere és helye az egyházban.
Ezt a fekete-fehér világképet már akkor sem fogadtam el, és rengeteg értékes emberrel találkoztam itt, a mindenkori társadalom szemében „sötét” oldalon. Rengeteg – testvéri – szeretetet kaptam tőlük, és rengeteg sztorit viszek magammal. Még azt is megkockáztatom, hogy a soha szűnni nem akaró vágyam a lehetetlen párbeszédekre is innen indul. Viszont az, hogy a rendszerkritikám ebből a korszakból és így abból is indul, amit a Tankcsapda akkor képviselt, az egészen biztos. És persze az is lehet, hogy az otthonról is hozott rendszerkritikám jobban tudott kapcsolódni oda, mint bármi máshoz, ami elérhető volt számunkra akkoriban.
Nem az a nehéz ebben, hogy elmúlt, hanem az, amikor ennek a korszaknak az egyik legmeghatározóbb szereplője azt állítja, hogy mindez meg se történt, ő ott se volt, ez az egész csak projekció. De ezt az időszakot nem veheti el tőlünk senki. Még Lukács Laci sem.
*
Ezt a szövegrészletet pedig a KerKult szellemiségének tükrében zárásképpen itt hagyom a Tankcsapda Tiszta fejjel című számából:
Ne mondd, hogy nem erős vár az Isten
Ha hagyod neki, hogy védjen
Persze nem az a lényeg
Hogy van-e feszület a faladon
Vagy a szekrényen ott van-e mondjuk a Biblia
Talán csak elég benne hinni,
Hogy ha távol tartod a rosszat
A jó majd jó helyre fog vinni
És lassan eljön majd, hogy az lesz a jutalom
Hogy aki beáll a sorba
Annak nem vágja át a torkát a Hatalom
Ha a jelét hordja
És amíg reggel nem a végre ébred, bízik
Remél vár hogy a végén a régi romjain
Egy új világ épül fel
Borítókép: Molnár Levente (Cseresznye), Lukács László és Fejes Tamás a 2002-ben újra kiadott Baj van c. album borítóképén.