Így (ne) böjtölj eredményorientáltan
Böjt kezdetén raktam ki ezt a képet a Facebook-oldalunkra, de a mai napig nem tudom levenni róla a szemem.
Mark Wahlberg hithű katolikusként belibbent a USA Today stúdiójába hamvazószerda reggelén, és mesélt a hitéről, a böjt fontosságáról és egy katolikus alkalmazásról, amelyben a hívőket segítik a böjti elmélyülésben (és amelynek hanganyagait ő narrálja). Nincs ebben semmi rossz, sőt, szerintem kifejezetten pozitív azt látni, hogy a rasszista gyűlöletbűncselekményeit megbánva Marky Mark a katolikus hit segítségével tért egy jobb útra, és erről nyilvánosan is beszél.
Ami miatt nem tudom levenni a képről a szemem, az a USA Today felirata: MARK WAHLBERG 40 NAPOS KIHÍVÁSA.
Egyrészt megmosolyogtató a vélt-valós tudatlansága ennek a feliratnak. Hogy biztos annyira műveletlenek a szerkesztők, hogy azt se tudják, hogy mi is az a böjt. Magyarországon is megfigyelhető, hogy egyre több hibába fut bele a sajtó az egyházi/vallási fogalmak kapcsán. Az átlagolvasót ez nem zavarja, azonban az egyházak tagjait annál inkább. A legtöbb esetben ezek elnevezésbeli tévesztések (nincs református mise például), de nagyobb problémákhoz is vezethetnek. Például az angol evangelical kifejezés, ami elsősorban egy adott kegyességi irányzatra utal, itthon szinte kivétel nélkül evangélikusként van félrefordítva, azonosítva a magyarországi evangélikusokkal. Így lett hír évekkel ezelőtt a Magyar Nemzettől a 444-ig, hogy evangélikus lelkész lopta el a gyermekek karácsonyi ajándékait, pedig ez egyszerűen nem volt igaz. Mármint az, hogy evangélikus lelkész lett volna az illető. Az ajándékok ellopása sajnos megtörtént.
Ezek a tévesztések bosszantóak, de jól tükrözik a jelenlegi viszonyokat. Egy hírügyeletes újságírónak, akinek naponta tíz-tizenöt cikket kell kipréselnie magából, hogy meglegyen a kontent és a kattintás, alig van lehetősége a többszöri átnézésre vagy tényellenőrzésre, arra meg pláne nincs ideje, hogy az említett esetben egy egyház válaszára várjon. Ez a probléma jó sokáig velünk lesz, hisz aligha van remény arra, hogy kimeneküljünk a késő kapitalista hírfogyasztásból.
Továbbá bármennyire fáj is ez a kereszténységnek, de ki kell mondani, hogy ezeknek a sajátosan egyházi fogalmaknak folyamatosan csökken a relevanciájuk, és nem magától értetődő az, hogy azokat ismerik is az emberek. Egyszerűen nem lényeges az átlagember számára, hogy van mise és istentisztelet, vagy hogy van áldozás és úrvacsora, vagy hogy van bérmálkozás és konfirmáció. Az meg pláne nem lényeges, hogy ezeknek a szavaknak mi is a jelentése. Ha fontosak ezek a kifejezések az egyházaknak, meg kell találniuk a módot arra, hogy annak tartalmát a lehető legérthetőbb és legtisztább módon kommunikálják a külvilág felé.
Az elsődleges oka annak, hogy ez a mai poszt erről a képről szól, hogy milyen érdekesen mutat rá arra, hogy hogyan jelenik meg a böjt a mai, 21. századi életünkben. Hisz sokaknak ez a negyven nap valóban egy kihívást jelent. A húsról, az alkoholról vagy az édességről való lemondás kihívását. De megtaláljuk az ellentétjét is, hisz másoknak egy szokásnak a vállalása az, ami a kihívás: hogy mindennap elolvas ötven oldalt, vagy időben fekszik le. Amíg régen a böjti időszak arról szólt, hogy egy határhelyzet átélése által közelebb kerülünk a jézusi történet megértéséhez, ma mellé kerül az az eredményorientált gondolkodás is, hogy az a jó böjt, aminek a végén fel tudok mutatni valamit. Hogy igen, letettem egy káros szenvedélyt. Hogy igen, minden nap teljesítettem az arra a napra szóló kihívást. Hogy igen, én a negyvenedik napon azt tudom mondani, hogy győztem.
És hívőként nem vagyok biztos benne, hogy ez egy jó út. Mert amire rájöttem ebben az évben, hogy talán az egyik legfontosabb böjti „vállalás” az elengedés. Elengedni azt a görcsös kényszert, hogy nekem ebben a negyven napban teljesítenem kell. Elengedni, hogy én vagyok az, aki mindig mindent jobban tud a másiknál. Elengedni azt a meggyőződést, hogy csak akkor vagyok igazán jó ebben az életben, hogyha valamit nem másokkal, hanem egyedül érek el.
Talán utóbbi a legnehezebb. Annyira arra vagyunk kondicionálva, hogy a másikat ne partnerként, hanem ellenségként lássuk. És igaz ez hívőként az Istennel való kapcsolatunkra is. Az élet egy olyan istenképhez szoktat minket, ahol az Isten vagy ránk se hederít, vagy valami jó tettnek a következményeként jutalmaz. Pedig a bibliai tanúságtétel, különösen az olyan „böjti” helyzetekben, mint mondjuk a zsidóság negyvenévnyi pusztai vándorlása, sokkal inkább árnyalja ezt a képet.
Ott egy olyan Istent ismerünk meg, aki a reménytelen helyzetekben az ember mellé szegődik, és együtt jár vele a rögös úton. Aki az elfogadásáról és a szeretetéről erősít meg minket, még akkor is, hogyha arra méltatlannak érezzük magunkat. Aki otthont ígér, és elő is készíti azt számunkra, még ha azt is érezzük ebben az életben, hogy mi csak céltalanul bolyongunk a semmi felé.
Ezért nem is az elengedés a legnagyobb böjti feladat most érzésem szerint, hanem a hit. Hogy tudunk-e hinni egy ilyen Istenben. Tudunk-e hinni abban, hogy a böjtnek, ahol életünk minden terhe negyven napban sűrűsödik össze, vége lesz egyszer, és igenis eljön valami jobb, valami igazabb, valami szabadabb, valami békésebb, valami teljesebb? Ami nem a kilátástalan pusztára hasonlít, hanem az életre.
Ajánló
Az elmúlt héten meghívtak, hogy legyek társműsorvezető egy podcastben, ahol egy általam nagyon szeretett filmről beszéltem, a Szörny Rt.-ről. Ha érdekel, hogy mit lehet erről a filmről majdnem két órát beszélni, hogy hogyan is kritizálja a film a munka világát, vagy hogy hogyan is készül egy ilyen animációs film, akkor ajánlom neked ezt az adást, mert jól sikerült szerintem.