Fekete nő lett Jézus, és ettől leolvadt a világ

Töprengés a Jézus Krisztus szupersztár női szereposztással adaptált változatáról.

Cynthia Erivo – John Shearer/Getty Images

Úgy egy hete robbant a hír, hogy a Wicked című film sztárja, Cynthia Erivo fogja Jézust játszani a következő Jézus Krisztus szupersztár-előadásban, és le is olvadt az internet egy része.

Sokan újabb lehetőséget láttak meg arra, hogy az éppen aktuális nyugati fejleményeket támadhassák, és szabad utat engedjenek indulatos kommentjeiknek. Ezt a gyűlöletközpontú marketingeszközt ragebaitnek hívják: azért írod meg a hírt, azért karikírozod ki erőteljesen annak megkérdőjelezhető vagy indulatokat szító elemeit, hogy kattintásokat generálj. Mára már – ahogy a clickbaitnél is –, azt gondolom, nem tudatosan, patikamérlegen adagolva történik ennek alkalmazása, hanem az online kommunikációban sokszor már önkéntelenül is csak ez a megközelítésmód tud érvényesülni. Például nem hiszem, hogy a 777 ragebaitelni akarná az olvasóit, mégiscsak jó szándékú, mély hitű katolikus emberek írják, de ezt a hírt is sikerült már a második bekezdésben – a száraz, mégis ritkás tények után – a következőképpen keretezni:

„Az utóbbi években sorra jelentek meg olyan filmek és sorozatok, ahol – mint valamiféle kvótát teljesítve – fekete vagy épp homoszexuális karaktereket választottak ki olyan szerepekre, amelyeknél az eredeti ötlet teljesen más volt. De mint tudjuk, kötelező felmutatni, hogy »mi már elképesztően toleráns társadalom vagyunk, és nem hagyunk többé elnyomni senkit«! Ebben persze még a feminista logika is benne van, hogy a nők végre átvegyék a férfiak helyét – teljesen torz gondolat.”

Nem akarok álszent lenni és azt a képet mutatni magamról, hogy én minden cikket elolvasok, sőt kikeresem a kutatásokat vagy tanulmányokat, és utánamegyek az igazságnak – kinek van ideje erre? Ez nem is az én dolgom. De elképesztően fárasztó újra és újra és újra, minden egyes nap, minden egyes órában azt kapni minden irányból, hogy akadj ki, utálj, gyűlölj és kattints azért, hogy ezt a benned lévő feszültséget mi folyamatosan csak szítsuk és gyarapítsuk. Nem véletlenül hangoztatják egyre többen azt, hogy le kell lépnünk a közösségi média süllyedő hajójáról, ami nemcsak a médiapiacot redukálja méltatlan maszlagra, hanem az életünket összekötő olyan szöveteket is rombolja, mint az empátia vagy a nyitottság. Jó kérdés, hogy azzal, hogy erről írok most pénteken, vajon melyik tábort gazdagítom.

És itt kanyarodhatunk vissza oda – másfelől –, hogy valóban izgalmas elgondolkodni, hogy mi a manó is ez a hír. Vajon 2025-ben miért jöhet létre egy olyan produkció, amiben egy fekete (KOPASZ) nő játssza Jézust?

A hír eredete – azon túl persze, hogy amúgy egy már ötvenéves musicalről beszélünk, amelynek nemcsak hivatalos előadásai voltak a Broadwayen vagy a West Enden, hanem megszámolhatatlan módon, teljesen eltérő minőségben adták elő egészében vagy egyes dalait kiválasztva szerte a világban –, hogy 2017-ben női musicalszínészek egy közösségi kampányt indítottak azért, hogy felvegyenek egy lemeznyi dalt a musicalből, amelynek dalait csak és kizárólag – a szereptől függetlenül – nők éneklik. Ez egyébként a musicalek világában bevett szokás. Nincs mögötte tartalmiság vagy valami „torz gondolat”. Egyszerűen egy jó stílusgyakorlatként tekintenek rá, amelyre esetleg mások is kíváncsiak lehetnek.

Én is kíváncsi lettem arra, hogy hogy hangzik a Gecsemáné-kert áriája női hangon. Itt te is meghallgathatod:

A közösségi kampány megvalósult, a teljes albumot ki is adták, és ennek folytatásaként Los Angeles ikonikus színpadján, a Hollywood Bowlon színpadra is viszik a musicalt teljes női szereplőgárdával összesen HÁROM NAPON keresztül. Azaz a világ egy kifejezetten szűk amerikai, Los Angeles-i kisebbsége tekintheti meg, kizárólag háromszor. Ez összesen – ha a Hollywood Bowl tizenhétezer-ötszáz férőhelyű nézőterét nézzük – több mint ötvenezer embert jelent. Nem arról van szó, hogy a hivatalos produkcióban akkor most ez az új norma. Ezt látva nem is gondolom, hogy ez a hír egyáltalán átütött volna bármilyen ingerküszöböt, hogyha nem arról a Cynthia Erivóról lenne szó, aki vasárnap lehet, hogy Oscar-díjas színésznő lesz.

Az eset azt a gondolatot indította el, hogy van egy bennem élő Jézus-kép, ami egyszerre bizonytalan és nagyon konkrét. Láttam már filmvásznon visszaköszönni ezt a képet, de számtalan olyan verzióhoz is volt már szerencsém, ahol a szöges ellentétét képviselte, mint amit én kiolvasok az evangéliumokból. Persze fáj tőle a fejem, de ez… nem baj. Nekem van ezzel dolgom.

Az én feladatom, hogy kitegyem magam a különböző Jézus-ábrázolásoknak, és újra és újra átgondoljam, hogy kinek látom őt, mit is jelent nekem az, hogy itt volt, és az, amit tett.

A kereszténység olyan vallás, amely nem tiltja ezeket az ábrázolásokat. Természetesen megszólal, hogyha valami nem stimmel, de Krisztus arcát valóban annyiféleképpen látjuk és értelmezzük, ahányan élünk ezen a földön. És hogyha valóban úgy gondolunk rá, mint akit bátran lehet ábrázolni, akit bátran lehet megjeleníteni, akiről bátran lehet megszólalni, talán el kell fogadnunk azt is, hogy ez olyan médiumon keresztül is megtörténhet, ami nem csak azért lehet izgalmas vagy vonzó, mert Jézust ábrázolja. A Jézus Krisztus szupersztár ilyen. A musicallegenda Andrew Lloyd Webber kifejezetten sikeres darabja, sok nem keresztény embernek is nagy kedvence. Mint ahogy sok keresztény – aki most mondjuk fenyegető kommentet ír a témában – ki nem állhatja ezt a változatát az evangéliumi történetnek. Ted Neely, a film Jézusa a mai napig arról számol be, hogy rengeteg előadást úgy kellett előadni, hogy a helyszínen tüntető keresztények tömegétől nem lehetett bejutni a színházhoz, mert annyira blaszfémikusnak gondolták azt, amit láttak és hallották. Pontosabban amit látni és hallani véltek. Ha valóban olyan kereszténységet akarunk formálni, amely teret ad olyan művészi interpretációknak, amelyek felbecsülhetetlen módon járultak hozzá emberek millióinak hitéhez, akkor azzal is meg kell barátkoznunk, hogy vannak váratlan megoldások, és vannak olyan emberek, akik úgy is élvezik ezt, hogy csak egy jó élményre vagy színvonalas zenére kíváncsiak, amelyet most nem férfiak, hanem éppen nők énekelnek.

Végül pedig, hogyha elindítjuk az 1973-as filmet, amelyről egyébként a Vakfolt podcastben hosszasan beszélgettem is, egy csapat színészt látunk, akik hosszan döcögnek buszukkal erre az ismeretlen közel-keleti területre, hogy színpadra vigyenek egy történetet. Nem tudjuk, hogy kik ők. Nem tudjuk, hogy hisznek-e Jézusban, vagy csak a bérükért teszik ezt. Megjelennek, beöltöznek, és eljátszanak egy történetet azért, hogy mi szembenézzünk a kérdéssel: mi van akkor, ha mi egy szupersztárt várunk, de akit igazából kapunk, az csak egy názáreti senkiként érkező egyszerű ács, akinek arca annyiféleképpen láthatóvá válhat nekünk, ahány ember arcával mi találkozunk, és aki a társadalom lenézettjeivel és kitaszítottjaival, azokkal, akiket megvetnek és gyűlölnek, velük karöltve képzeli el a mennyek országát.

Köszönjük, hogy itt vagy, és olvasol bennünket! Ha szeretnéd támogatni a munkánkat, az alábbi gombra kattintva áttekintheted, milyen előnyökkel jár, ha előfizetsz a csatornánkra. Részletesebben pedig itt olvashatsz rólunk.