Boldogok vagyunk, ez az igazság
Koldusok vagyunk, akik ajándékba kapják a földi ínségekből való szabadulást és az örök élet ígéretét. Ezért mi tenni nem tudunk, csak hinni és elfogadni, hogy Isten másfajta életet kínál.
„Koldusok vagyunk, ez az igazság” – Luther Márton életének egyik utolsó mondataként ismerjük ezt a vallomást, amelyet asztalán találtak meg egy rövid jegyzet részeként. Kijózanító mondat ez attól a reformátortól, aki már életében a protestantizmus legnagyobb sztárjaként búcsúzhatott a földi létezéstől. Hogy lehetne pont ő koldus, és miért pont ez a kép ragadta meg a figyelmét halála előtt?
Ez a mondat számomra egy alapállást rejt, egyfajta hitvallást, amelyben Luther kimondja, hogy nincs olyan része az életünknek, amely ne Istentől adatott volna. Hogy igazából semmi sem a miénk, semmi sem a mi érdemünk, mi mindent csak kapunk. Mint egy koldus, aki kezét nyújtja, teljesen ráutalva a körülötte lévő világra.
Kérdés, hogy vajon mi mit kezdünk ezzel. Vajon milyen életre hív minket az a meggyőződés, hogy megajándékozottak vagyunk? Vajon képesek vagyunk-e olyan életet élni, ami tükrözi ezt, vagy vajon mindennek végén képesek leszünk-e magunk mögött hagyni egy olyan életet, amelynek volt értelme, és amelynek végén azt tudjuk mondani, hogy teljes volt és boldog?
Életünk nagy feszültsége ez. Mintha szűnni nem akarna az az állandó görcs, hogy nekem mindenáron el kell érni a boldogságot. Olyan hivatást akarunk, amelyben nem csömörlünk meg. Olyan emberekkel, olyan partnerrel akarjuk összekötni az életünket, aki örömet okoz. Olyan élettereket akarunk alkotni, ahol az emberek szabadon és felhőtlenül létezhetnek. És még a jelenkori nehézségeink, szenvedéseink is sokszor úgy kereteződnek, hogy bár most nem jó, de mindez azért történik, hogy majd egyszer, a jövőben megtapasztaljam a békességet, és általa, ha hiánnyal is, de boldogságra leljek.
Azonban különösen nagy divatja van a fel- színes, üres boldogságnak is. Hogy mindenki azt lássa, hogy én boldog vagyok. Hogy az én életemben, az én környezetemben, az én világomban minden rendben van. Olykor még a hozzánk legközelebb álló embereket sem vagyunk hajlandóak közel engedni magunkhoz vagy megmutatni nekik gyengeségeinket vagy feltárni előttük bizonytalanságainkat, félelmeinket, mert rettegünk attól, hogy mi van, ha kiderül rólam, hogy én mégsem vagyok olyan jó, vagy hogy én mégsem vagyok képes arra, hogy boldog életem legyen.
Ennek a folyamatos vetítésnek nemcsak egyének, de közösségek is áldozatai. A kereszténység sokszor tud abba a csapdába esni, hogy feláldozza elveit vagy éppen a sajátjait azért, hogy önmagát mindig ma- kulátlannak és pozitívnak mutassa vagy hogy a testi-lelki gazdagság díszleteit építse. A reformáció éppen arra az egyházi visszaélésre adott egyértelmű választ, amely az ember szűnni nem akaró földi és azon túli boldogságkeresését, beteljesedés utáni vágyát használta ki.
Reformáció ünnepére az evangélikus egyházban Jézus boldogmondásait olvasták fel igehirdetési igeszakaszként:
„Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket:
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.
Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5,1–12)
A boldogság egy speciális olvasata kerül itt elénk. Ha az eredeti görög szöveget kinyitjuk, a boldog szó helyén a makarios szerepel, ami azt jelenti: áldott. A boldogsággal ellentétben áldottnak lenni nem pillanatnyi érzelem, hanem állandó állapot. Kitüntetettség, ami az embertől nem vétetik el. Különleges státusz, amely folyamatosan beragyogja az ember életét és a körülötte lévő világot.
Sokáig úgy olvastam és úgy értettem a boldogmondásokat, hogy a boldogságot, az áldott létet úgy érhetem el, hogy ahhoz nekem teljesíteni kell mindazt, amiről itt Jézus beszél. Hogy a lelki szegénység, a szelídség, az irgalmasság vagy a tisztaszívűség a feltétele annak, hogy enyém legyen a mennyek országa, vagy hogy én meglássam az Istent. És nem akarom elvitatni ezeket a szavakat, ezek nagyon fontos tulajdonságok, követendő útmutatások arra nézve, hogyan is éljünk itt ezen a földön. De ha igaz az, amit Luther Márton mond, hogy mi koldusok vagyunk, akkor nemcsak az életemet, a családomat, a szeretteimet vagy a __________-t kapom ajándékul (mindenki helyettesítse be a magáét), hanem azt is, hogy én őelőtte áldott lehetek. Úgy, hogy ezért én semmit sem tehetek, hanem ezt csak elfogadni tudom és ezért hálát adni.
Máté evangéliumában Jézus ekkor szólal meg nyilvánosan először, és új korszakot hirdet meg: annak a korszakát, hogy itt és most beteljesedett az idő, elközelített a mennyek országa, és ebben az országban az őhozzá tartozók, az övéi nem lehetnek mások, csakis áldottak. Kifejezetten a periférián lévő, nehéz sorsú embereknek szóló üzenet ez, akik lelki szegénységet és sírást, éhezést vagy üldöztetést élnek át nap mint nap. Nekik hirdettetik, hogy lehet, hogy a világ nem így tekint rátok, de ti az én szememben áldottak vagytok, és ezt senki nem veheti el tőletek.
Luther, a reformátorok és a máig élő evangélikus hagyomány számára ez az áldott lét nem elérendő cél, hanem kiindulópont. Koldusok vagyunk, akik ajándékba kapják a földi ínségekből való szabadulást és az örök élet ígéretét. Ingyen, egyedül kegyelemből. Ezért mi tenni nem tudunk, csak hinni és elfogadni, hogy Isten olyan életet kínál, amelyben mi nem neveztethetünk másnak, csak boldognak. Áldottnak.
A szöveg igehirdetésként hangzott el reformáció ünnepén, 2024. október 31-én.