Boldogok, akik nem látták Jézust
Barbara Brown Taylor korunk egyik legjelentősebb igehirdetője. Másik úton hazafelé címmel először jelent meg magyar nyelvű kötete olvasószerkesztőnk, Székács Judit fordításában.
„Barbara Brown Taylor olyan, mint egy idősebb barátnő, aki mindig szívesen lát, mindig átérzi, mitől fáj éppen a szíved, és mindig tudja, hogy éppen vigasztalásra van szükséged, vagy arra, hogy egy jó sztorival vagy meglepő hasonlattal kizökkentsen az önsajnálatból. Nagyon szerettem ezt a munkát, remélem, legalább olyan élvezet lesz olvasni, mint fordítani volt” – ajánlja Székács Judit a kötetet. Rendhagyó módon ebben a hírlevélben Barbara Brown Taylor húsvét utáni igehirdetését közöljük, amely szintén ebben a kötetben jelent meg, márciusban a Luther kiadónál.
„[Tamás] azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” (Jn 20,19–31)
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem olyan érzésem van, mintha legalább egy hónap eltelt volna már húsvét óta. Pedig csak a múlt héten történt, hogy minden este összegyűltünk itt néhányan, zsoltárokat énekeltünk, megmostuk egymás lábát, és ültünk a fekete lepellel leterített kereszt alatt gombóccal a torkunkban. Aztán vasárnap több száz ember is itt járt, hogy megcsodálja az üres sírt. Ugyanolyan félelemmel vegyes bámulattal közelítettük meg, mint azok, akik először felfedezték, és mindazt megtettük, amit az új élet jelenlétében tenni szokás: megerősítettük a keresztelési eskünket, Isten békéjének jelével köszöntöttük egymást, és megosztoztunk a kenyérből és borból álló egyszerű vacsorán.
Aztán a legtöbbünk számára az élet visszatért a szokásos kerékvágásba: vártak ránk a tennivalók, a hírek, az adóbevallás.
Ha a tavalyi számokból indulunk ki, akkor a múlt vasárnap megjelenteknek ma csak a harmada fog eljönni templomba. Nem ítélkezve állapítom meg: ezek a tények. Nehéz fenntartani a húsvéti lelkesedést húsvét után, amikor az emlékek hétről hétre egyre jobban elhalványulnak.
János tudta ezt a legjobban. Ő már az 1. század vége felé jegyezte le evangéliumát, és olyan embereknek címezte, akik személyesen sosem látták vagy hallották Jézust. A legtöbbjük már Jézus halála után született, ezért a történetek, amelyeket róla hallottak, másod-harmadkézből származtak. Még mindig élt néhány szemtanú, de ezek a hűséges lelkek is jócskán benne jártak már a korban. Ha egy gyermek hatéves volt az első húsvétkor, akkor már közel járt a hetvenhez, mire János az evangélium lejegyzésébe kezdett.
János számára – és az egyház számára mindig is – az jelentette a nehézséget, hogyan buzdítsa hitre az embereket, amikor Jézus már nincs láthatóan és tapinthatóan közöttük. Tamás története pont ezt a célt szolgálja. János a szánkból veszi ki a szót, és Tamáséba adja, amikor részletesen leírja a vonakodó tanítvány kételyeit, módot adva arra, hogy elgondolkodjunk arról, hogyan jutunk (vagy nem jutunk) hitre.
Tamás nem volt ott, amikor Jézus először jelent meg a tanítványoknak. Ő volt az egyetlen a tizenegy közül, aki nem volt ekkor jelen, ami sokat elárul róla. Akárcsak Péter, ő is azáltal tűnik ki, hogy kimondja azt, amit senki más nem mond ki. Amikor Jézus elhatározta, hogy elmegy Lázárhoz Betániába – az ellenséges terület szívébe –, és mindenki megpróbálta lebeszélni erről, Tamás így szólt: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt!” Amikor Jézus helyet foglalt az asztalnál az utolsó vacsorán, és azt mondta barátainak, hogy ne féljenek, hiszen tudják, hová megy, Tamás mondta ki: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Vagyis Tamás nem volt született követő. Bátor szabadgondolkodó volt, aki hajlamos volt mindent szó szerint érteni, és akire számítani lehetett, hogy a helyes utat választja, de csak miután meggyőzte magát arról, hogy valóban az a helyes út. Lehet, hogy ti is ismertek ilyen embert, aki sosem hajlandó beállni a sorba, de a makacsságában több tisztesség rejlik, mint azokban, akik könnyen belesimulnak a közakaratba – még akkor is, ha az egyetértés lenne a helyes út. Mint alighanem ebben az esetben is.
Akik ott voltak az első húsvét estéjén, látták a feltámadott Urat. Tamást is megpróbálták meggyőzni, hogy Jézus visszatért, igaz, sebekkel a testén, de nagyon is életben van. Megbocsátott nekik. Teljes joggal megbüntethette volna őket azért, mert cserbenhagyták őt; mégsem az volt hozzájuk az első szava, hogy „szégyelljétek magatokat”, hanem: „Békesség néktek!” Ezekkel a szavakkal meggyógyította őket. Visszaadta az életüket, és bevonta őket a világ megújításának feladatába. „Láttuk az Urat” – mondták Tamásnak egybehangzóan, és erre igazság szerint azt kellett volna válaszolnia: „Mind a tízen egyszerre láttátok? Ez nekem elég bizonyíték. Hiszek nektek! Mi a következő lépés?”
De persze nem ezt mondta. Ehelyett így szólt: „Ha nem látom […], nem hiszem.” Tamás ezzel mindnyájunkat képvisel, akik szeretnénk jól megnézni magunknak valamit, mielőtt eldöntjük, igaz-e, vagy sem. Én például elég sok meggyőző történetet hallottam már az ufókról életemben, de amíg nem látok egyet a saját szememmel, szkeptikus maradok. Hallottam stigmákról, testen kívüli utazásról, könnyező Szűz Mária-szobrokról, de eddig még sosem tapasztaltam ilyet közvetlenül.
Amíg nem látom a saját szememmel, addig mindez csak szóbeszéd marad számomra. Nem mondom, hogy nem igaz. Csak azt mondom, hogy a magam számára nem tudom igaznak elismerni. Ha nem látom, nem hiszem.
Ez teljesen érthető hozzáállás. János is értette, mi másért beszélne nekünk Tamásról? Még Jézus is megértette. Nagyvonalú gesztus volt részéről, hogy nem zárta ki Tamást a baráti köréből azért, mert a tanítvány nem hitte el, amit a többiek mondtak neki. Éppen ellenkezőleg: Jézus biztos akart lenni benne, hogy Tamás a kör tagja marad, ezért az ő kedvéért másodszor is eljött, és megismételte a teljes jelenetet. Így végül senkinek nem kellett más szavára hagyatkoznia azzal kapcsolatban, ami aznap este történt. Mindnyájan látták, és hittek.
De úgy tűnik, mi még mindig kimaradunk a körből – mi, akik nem voltunk ott, akik sosem fogjuk megpillantani vagy érinteni Jézus Krisztust testi valójában. Kétezer évvel kívül vagyunk ennek a történetnek a körén, Jézus mégis bevon minket. Tamás válla fölött elnézve mintha nekünk mondaná: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”
Azaz boldogok vagyunk mi is, akik sosem láttuk őt hús-vér valójában, akik csak mások tanúvallomására hagyatkozhatunk – olyanokéra, akik ott voltak, és bár már rég halottak, azóta is kérve kérnek, higgyünk a szavuknak, mert biztosak abban, amit láttak. Tudták, hogy kiváltságos helyzetben vannak, hogy olyan korban élnek, amikor valami egészen különleges történik. Azt is tudták, hogy rajtuk múlik, hogy életben tudják-e tartani ennek az emlékét, hogy a gyermekeik és azoknak a gyermekei is részesülhessenek a csodából, amelynek ők tanúi voltak.
Hála Istennek, hogy ezt nem úgy oldották meg, hogy Jézus tanításait leegyszerűsítették öt egyszerűen megjegyezhető szlogenre, hogy az örökkévalóságig tartósítsák.
Ehelyett inkább összegyűjtöttek róla minden történetet, amelyre csak emlékeztek, főleg azokat, amelyekben a leginkább önmaga volt. Lejegyezték ezeket a történeteket, amelyek még mindig magukban hordozták az erőt, így amikor felolvasták őket egymásnak, érezték, hogy megdobban a szívük, és izzadni kezd a tenyerük. Sok történetet érintetlenük hagytak, még akkor is, ha fejtörést okoztak, aggasztóak vagy egyenesen felháborítóak voltak, mert tudták: ezeknek van a legtöbb esélye életben maradni. Az emberek nem fognak tudni betelni velük. Újra meg újra vissza fognak térni hozzájuk, és minden alkalommal felfedeznek majd egy újabb apró részletet.
Aki szereti a történeteket, jól tudja, hogy ez így van. Egy jó történet nemcsak elmesél valamit, ami egyszer régen történt, hanem újra életre kelti azt a rég múlt időt. Szinte beleléphetünk, és átélhetjük magunk is. Amikor befejezünk egy olyan nagyregényt, mint az Elfújta a szél, napokig magányosnak érezzük magunkat, mert hiányzik Scarlett, Rhett és Melanie. Aki elolvassa James Michener Hawaii című opuszát, azon belül is a viharos Magellán-szoroson való hajózásról szóló fejezetet, a székében ülve is olyan tengeribeteg lesz, mint egy matróz.
Ilyen ereje van a szónak; és ha a szavak Jézusról szólnak, az erő Isten ereje lesz.
A Szentírás őseink palackba rejtett üzenete számunkra; azért hagyták ránk ezeket a szavakat, mert azt akarták, hogy mi is megtapasztaljuk a Jézussal való találkozást – ha nem is testi valójában, legalább a szavaiban. Amikor olvassuk mindazt, amit annyi évvel ezelőtt lejegyeztek nekünk, szabadon dönthetünk, hogy elhisszük, vagy sem. Eldönthetjük, hogy hiszünk-e nekik, vagy sem – de a mai igénk azt mondja, nem ér többet a látás a hallásnál.
Bármelyik érzékünknek hihetünk. Bármelyik módon hitre juthatunk, de Jézust csak néhány szerencsés ember látta hús-vér valójában, akár feltámadása előtt, akár utána. Sok millióan mások pedig nem testben, hanem történetekben találkoztak vele, amelyek szinte életre kelnek a Biblia lapjain.
A Szentírás a történelemben gyökerezik, de több mint történetírás. Jézus még mindig ezekben a történetekben él, ezért olyan erejük van, amely megindít, örömre fakaszt, reményt ad, cselekvésre buzdít.
Talán ezért is nevezzük Jézust is, és a róla szóló történeteket is Isten élő Igéjének.
„Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra…” Meg tudjuk mi ezt tenni? Nem. De eléri a történet, hogy úgy érezzük, mintha meg tudnánk tenni? Igen, ha megnyílunk neki. Ha hiszünk – mert a Szentléleknek csak hitre van szüksége, hogy életre keltse a történetet. Vagy pontosabban szólva: a Szentléleknek csak hitre van szüksége, hogy életre keltsen minket, hogy ránk leheljen, mint Jézus a tanítványaira.
A történet velünk is, nélkülünk is él. Isten azt akarja, hogy mi is részesei legyünk: hogy zokogjunk virágvasárnap, megmossuk egymás lábát nagycsütörtökön, böjtöljünk nagypénteken és tele szájjal nevessünk húsvétvasárnap – és még ezer más módon bekapcsolódjunk a feltámadott Jézus életébe itt a földön. Azért, hogy továbbadhassuk a bátor és törékeny tanúvallomást: „Láttuk az Urat!” Testi valójában? Nem. A történetben? Talán igen. A közösségünkben? Egészen biztosan.