Bárcsak humorista temetne el
Van egy igazán lélekemelő pillanat a Hacks című tévésorozatban, amikor egy temetésen veszünk részt. A gyászmise előtt a temetkezési vállalat személyzetének egyik tagja megadja a lehetőséget a családnak, barátoknak, hogy mondjanak pár szót az elhunytról. Óriási, kínos csend. A jelenlévők közül egyetlen ember ugrik fel: Deborah Vance (Jean Smart), a híres komika.
A sorozat eleje óta őt követjük és látjuk, hogy karrierje koránt sem a csúcsán jár, hisz kitessékelik az állandó fellépő helyéről és gázabbnál gázabb felkérésekre kénytelen igent mondani. Ügynöke egy eltörölt (cancel?!) fiatal írót, Ava-t (Hannah Einbinder) rendel mellé, hogy talán jó hatással lesznek egymásra. Az eddigi kétszer tíz rész munkatársi és barátnői civakodásaikról, a női humor lehetőségeiről és a megbocsátás, újrakezdés nehézségeiről szól. Na de vissza a temetésre.
Deb kiáll és letolja a temetkezési vállalat emberét:
„Istenem, ez rohadt kínos. Nézni is fájdalmas. Ezt nem így kell csinálni! Nem kérheti meg az embereket, hogy kiálljanak csak úgy rögtönözve és bemelegítés nélkül. Mert úgy nehéz csinálni. Túl nagy a nyomás. És ezek az emberek kimerültek. Kimerítő dolog elveszíteni egy szerettünket. És mindenki kényelmetlenül érzi magát, mert azt hiszik, hogy senki sem tud szépet mondani erről az emberről. Pedig tudom, hogy de.”
Fiatal lelkész vagyok. Jó néhány temetésen részt vettem már “hivatalból”, de csak pár alkalommal prédikáltam. Mélyen élnek bennem azok a temetési megbeszélések, ahol a gyászolók mesélnek elhunyt szerettükről. A beszélgetés által ilyenkor kirajzolódik bennem egy kép, és az igehirdetésben a keresztény feltámadás és az isteni vigasztalás mellett ezt a képet osztom meg a jelenlévőkkel. Hogy én mit értettem meg abból, ahogy a hozzá legközelebb állók látták az elhunytat.
Az én szótáramban egy temetés vigasztaló, segítő, átlendítő, lezáró, közösségbe hívó, kézen fogó, reményt adó.
A filmekben, sorozatokban valahogy mindig olyan klasszul megírt temetések vannak, de ezek mégis távol állnak a valóságtól. Szeretnénk, hogy így búcsúzzanak tőlünk. Hogy valaki felálljon és elmondja az évezred beszédét az életünkről. Hogy jók voltunk, hogy nagyszerű dolgokat hagytunk magunk mögött és adtunk tovább utódainknak. Lelkészként sokszor ezt látjuk a gyászolókon is, hogy ez az elvárás tőlünk, ők is ilyet akarnak, hasonló zenékkel, elemekkel, szavakkal.
Milyennek kéne lennie egy temetésnek Deborah Vance szerint? Miután elküldi a temetkezési vállalat munkatársát, azt kéri, hogy próbálják meg újra. Megszólít egy férfit és azt kérdezi, honnan ismeri az elhunytat, Dennist. “Az unokatestvére vagyok!” – jön a válasz. “Őszinte részvétem! Mikor látta őt a legrészegebbnek?” Mindenki hátrahőköl és kissé megdöbbenve vagy kínosan felnevet, de az unokatestvér összeszedi magát és válaszol. Elmeséli, hogy az elhunyt hogyan hányt bele az esküvője előtti estén a cipőjébe, és hogy emiatt papucsban tudott csak megházasodni. Deb nem hagyja annyiban, mást is megkérdez: önt is bajba keverte már Dennis? “Bizonyám!” és már halljuk is a bajkeverő Dennisről szóló történetet. A jelenet nagy nevetgélések közepette ér véget, pedig bevallom, órákig hallgattam és néztem volna még az emberek történeteit.
Élesen él bennem Fred Rogers amerikai gyerekműsorokat készítő tévés gondolata a A Beautiful Day in the Neighborhood filmben:
“Tudja, a halál olyasmi, amiről nagyon nehéz beszélni. De meghalni, az emberi. És ami emberi, arról lehet beszélni. Amiről lehet beszélni, azt lehet kezelni. Amiről beszélhetünk, az kezelhető.”
Szakmai kíváncsiság indítja ezt a posztot, hisz az is a munkám, hogy gondolkozzak róla, mit tehetünk a gyászfolyamatért, és segítsem az embereket benne. Hogy együtt járjuk körül, mit tehetünk azért, hogy a búcsúzásról, a fájdalomról, az emlékezésről vagy az elhunyt szeretteinkről beszélni tudjunk.
De, őszintén megvallva, ott van bennem az emberi kíváncsiság is, illetve a vágy, hogy vajon mikor tőlem kell búcsúzni, az én szeretteim is hasonlóan, fájdalommal de szeretettel nevetgélve emlékezzenek a bajkeveréseimre vagy részeg történeteimre. Vajon megadatik-e nekik ez a békesség? Vajon lesz-e ott valaki – egy lelkész, egy temetkezési vállalkozó, egy családsegítő, egy gyászfolyamatot kísérő vagy éppen egy humorista –, aki képes megteremteni ezt a békességet, hogy elmondhatóvá váljon az elmondhatatlan, kezelhetővé váljon a kezelhetetlen?