Az Úr asztala nemcsak szimbólum, hanem egy óriási (kihagyott?) lehetőség
Kevés olyan alkalom adódik ebben az országban, ahol az ember Iványi Gáborral és Balog Zoltánnal egy teremben ülhet. De milyen (lehetne) a mai protestantizmus a reprezentatív események kirakata mögött?
Sok mindenről akartam írni a mai hírlevélben – böjtről; a hitem elvesztéséről és megtalálásáról egy ezeréves, mai füleimet sértő Black-Out dalnak köszönhetően, amit azóta is mindig ordítva énekelek a kocsiban;, és ennek apropóján Kowalsky tisztességes drogosból NER-trubadúrrá válásának útjáról –, de ehhez a coming outhoz egyelőre még várom az idők jeleit.
Mivel tegnap jelent meg az összefoglalóm egy fontos, ám kevéssé ismert nemzetközi egyházi dokumentum, a Leuenbergi konkordia ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett konferenciáról – ne aggódjatok, izgi lesz –, ezért inkább erről osztanám meg személyes reflexióimat veletek.
Nagyon kevés olyan alkalom adódik ebben az országban, amikor az ember Iványi Gáborral és Balog Zoltánnal egy teremben ülhet, pedig régóta vesszőparipám, hogy a legnagyobb ziccer, amit az egyházak kihagynak, az, hogy ebben a kettéosztott magyar valóságban egy asztalhoz ültessék a politikai ellenfeleket, és kimondják: ez a valóság nem kettő, hanem egy. Bár az egyháznak több szempontból csorbult a megítélése és a társadalmi státusza, annyi politikai tekintélye még maradhatott, hogy nehezebben mondanak neki nemet, mint – mondjuk – az egyszeri újságírónak. Pont így történhetett ez most is: az Európai Protestáns Egyházak Közösségének és a Leuenbergi konkordiának – amely lehetővé tette, hogy evangélikusok és reformátusok közösen vehessenek úrvacsorát és egymás templomaiban hirdethessék az igét – nem illik nemet mondani, kiváltképp, ha az ember éppen egy protestáns felekezet vezetője Magyarországon. Akkor sem, ha így kénytelen lehet az ember - legyen egyházvezető vagy egyszeri lelkész, teológus - egy levegőt szívni olyanokkal, akit legszívesebben egy delete gombbal kitörölne az egyházi és a világi közélet összes szegletéből.
Ám ebben a kérdésben természetesen nem mindegy, hogy kinél van a hatalom. Ahogyan az sem, hogy a hatalommal nem rendelkezők hol és hogyan beszélhetnek a saját valóságukról, feltehetik-e a kérdéseiket azoknak, akiknek valójában fel akarják tenni. Az sem, hogy hol van az az asztal, amelyiknél mindannyian helyet foglalhatunk és mi az, amit ki merünk oda tenni. Vagy ha az egyik leül, feláll a másik? Ha az egyik tudomást szerez róla, hogy ott lesz a másik, akkor minden követ megmozgat, hogy úgy tegyen, mintha pont lekéste volna a találkozót, vagy emberekkel veszi körül magát, hogy a másik ne tudjon közel ülni hozzá? Netán előre meghagyja, hogy csak akkor hajlandó az asztalnál helyet foglalni, ha nem tesznek fel neki kellemetlen kérdéseket?
Lehet-e így valódi testvéri közösséget építeni, amiről egyébként a reprezentatív nyitóesemény utáni kétnapos konferencia valójában szólt? És amin – Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspököt leszámítva – már egyetlen hazai egyházvezető sem vett részt? Vagy színjáték marad az egész a hazai színpadon? De mikor és hogyan beszélhetünk arról, mi zajlik a színfalak mögött?
Erre egyébként elszánt kísérletet tett Fabiny Tamás a konferencián elmondott, szolidaritásról szóló előadásában is. Arról beszélt, hogy milyen mély gyökerei vannak a testvéri viszonynak a hazai evangélikusság és reformátusság között, kezdve azzal a legendával, hogy Kálvin és Luther testvérek voltak, ám azt sem rejtette véka alá, hogy a politika gyakran éket ver közéjük, az egyház és a kereszténység elnacionalizálódását pedig az egyik legnagyobb teológiai veszélyként jellemezte, amely nemcsak Magyarországon, de Brazília vagy akár az USA példáján keresztül is kihívás elé állítja az ökumenikus mozgalmat. Kiemelte azt is, hogy bár a közös úrvacsoravétel lehetősége elvben adott, közös alkalmakkor az evangélikus lelkészek sorai rendre kiüresednek, míg a reformátusoknál demonstratív tömegek állnak – így történt ez a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi istentiszteleten is. (Azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek a gesztusok, ezek a karcolások fájnak, sebeket ejthetnek.)
Azt, hogy mondatai sokak valóságára rezonáltak, az is mutatja, hogy az előadása utáni hozzászólásokban újra és újra előkerült ez a sokszor kiélezett helyzet. Volt olyan református lelkész, aki azt kérdezte: vajon szeretne-e Fabiny Tamás ennek a nemzeti református egyháznak lelkésze lenni? Én pedig arról kérdeztem az előadókat – Fabiny Tamás mellett Heike Springhart badeni evangélikus püspök asszonyt –, hogy a politikai izolációra, amit sokan megélhetnek keresztényként Közép-Kelet-Európában, és ami nem újkeletű jelenség – elég csak a szocialista éra éveire gondolnunk –, van-e valamilyen válasza, módszere az ökumenikus mozgalomnak. A válasz – sarkítva – az volt, hogy
az lenne a megoldás, ha ki mernénk tenni az asztalra, amink van, és nem fülünket-farkunkat behúzva, elkerekedett szemmel várnánk, hogy asztaltársaink – a nyugat-európai egyházak – jóváhagyják létezésünket.
Arról pedig a mai nemzeti kereszténység idején szeretünk megfeledkezni, amikor minden attól hangos, hogy több évtizedes elnyomás – majd néhány kreált/valós fenyegetés után – végre politikai otthonra lelhetett a hazai kereszténység, hogy a hetvenes években is volt ám hivatalos „keresztény kurzus”, éspedig így nézett ki:
Forrás: Keresztény etika, 1979 - A Debreceni Református Theologiai Akadémia Rendszeres Teológiai Szemináriumának Tanulmányi Füzetei 6.
Mihez kezdjünk sajátos mai helyzetünk és történelmi hátterünk fényében Leuenberg örökségével mi, magyarországi protestánsok? Vonuljunk belső emigrációba, ha úgy gondoljuk, hogy mindig is Európához tartoztunk, hiszen hol máshol is lennének a gyökereink? Hol helyezzük el magunkat a kisebbségi komplexus és a minden kritikát távol tartó gőg két végpontja között?
Fel tudunk nőni ahhoz a feladathoz, hogy odaüljünk ahhoz az asztalhoz, amelyik hellyel kínál bennünket, ahol beszélgetünk, ahol meghallgatnak minket, és mi is készek vagyunk meghallgatni másokat?
Tudunk ennél az asztalnál valódi testvérként egymás felé fordulni? Nem pedig úgy, mint a kontrollvesztett kamaszok, akik csupán egy nagyobb tekintélynek – és homályba vesző közös ősöknek és értékeknek – engedelmeskedve viselik el egymást néhány feszengő órára?
Felemás élmény volt a debreceni konferencián megtapasztalni, hogy egy nemzetközi egyezmény és egy nemzetközi szervezet kellett ahhoz, hogy idehaza valami ilyesmi – főleg angol és német nyelven – létrejöhessen, és ez is az alkalom megkerülhetetlensége okán, reprezentatív okokból. A reprezentatív szinten túl viszont voltak nagyon is valódi, felebaráti beszélgetések is, amelyek során nézeteltérések vagy különbözőségek ellenére is rácsodálkozhattunk a testvéri közösség erejére – vagy a záró istentiszteleten arra, hogy milyen az, amikor csak egy sor van az úrvacsoránál.
Ezeket a tapasztalatokat fontosnak éreztem most – ha nem is kitenni az asztalra, de – bedobni a postaládátokba.