A haszid zsidó nő exodusában minden fekete bárány magára ismerhet
Deborah Feldman Exodus című könyve nem csupán a kivonulásról, de a megérkezésről is szól. Arról, hogy nem feltétlenül válik hitehagyóvá az, aki a szabadságot választja.
A kivonulás – egy közösségből, egy élethelyzetből, egy kapcsolatból, egy elnyomó rendszerből – mindig az identitás újrafelfedezéséről is szól. Valamit magunk mögött kell hagynunk, mert már nincs út visszafelé. Az életünk keretei, addig ismert szerveződései és szabályai szerint valamilyen belső vagy külső krízis következtében nem tudunk már tovább működni. Vagy azért, mert az nem biztonságos számunkra, vagy azért, mert olyan mértékű önfeladással járna, ami drámákhoz és tragédiákhoz vagy a személyiségünk széteséséhez vezetne.
Van, amikor nem döntés kérdése: sokszor mindenfajta racionális megfontolás és előkészület nélkül ki kell vonulni, ki kell ugrani az ismeretlenbe. Mert az, amit ismerünk, és ami a sajátunknak tűnik, fojtogatóvá válik hirtelen.
Minden szabadságával együtt óriási kockázata van ennek a lépésnek, és aki ezen az úton elindul, főként ha egyedülálló anyaként egy zárt vallási közösséget hagy hátra, az olyan félelmetes légüres térben találhatja magát, mint Deborah Feldman, az Unortodox és az Exodus című bestsellerregények szerzője. Önéletrajzi regényei egy zárt közösség elhagyásának drámáját beszélik el. A New York-i szatmári haszid közösségből származó szerzőnő Unortodox című regénye a kiutat írja le, míg ennek folytatása, az Exodus európai gyökereinek felfedezéséről és ezzel párhuzamosan saját történetének újraírásáról szól.
Az Exodus a „semmivel” való szembesülés traumatikus állapotával kezdődik. Mihez kezd egy húszéves, egyedülálló anya, egy válófélben lévő haszid nő, miután elkövette a legnagyobb bűnt, amit közössége mércéjével mérve lehetett: kérdéseket tett fel, olvasott, szabadságát és az életet választotta az elnyomás, az izoláció és a magány helyett, majd elhagyta férjét, és számkivetetté vált.
Deborah Feldman könyvét leginkább szabadulástörténetként keretezték, ami nem csoda, hiszen az ő története és könyvei alapján készült népszerű Netflix-sorozatot is erre a szálra fűzték fel. Pedig a menekülés általában éppen abból a felismerésből fakad, hogy megfosztottak attól a szabadságunktól, hogy olyan életet éljünk, amilyet szeretnénk. Abból a mindent felülíró vágyból, hogy amíg élünk, muszáj az életet és a napos oldalt választani az élettelen, sivár árnyéklét helyett.
De milyen szabadság is várna egy haszid egyedülálló anyára New Yorkban? Se barátok, se család, se munka, se pénz. A lakásárak az egekben, mindennapos zsonglőrködés az idővel és megannyi lelemény, hogy a velős csontból és egy marék babból laktató vacsora készüljön az óvodás fiának. És a mindennapos mantra: csak meg ne bánjam, csak érje meg, csak ne ez legyen a vége.
Az elnyomásból a kétségek és a szétforgácsolódás felé vezet az első lépés, nem a szabadság felé. Innen indul az Exodus, a semmiben lebegés állapotából, ahol a főhös vagy hatalmasat esik, vagy sikerül barátságokat kötnie és megkapaszkodni saját magában – és végül, de nem utolsósorban a hitében, annak újrafelfedezésében.
Mert bár sokan hitehagyóknak vagy árulóknak tekintik a kivonulókat, a bibliai exodustörténetből is tudhatjuk, hogy Isten az úton is velünk van. Sőt, sokszor nincs is más bizonyosságunk azon kívül, hogy a kilépéssel, kivonulással kezdődő út valahová vezet, egy addig nem ismert tágas térre. Még ha nem is látjuk tisztán, hova érkezünk, de a szabadság iránti vágyunkban is Isten akarata munkálkodhat. Ő vezet füves legelőkön át a csendes vizekhez. Sőt ő vezethet még a halál árnyékának völgyébe is, ahol nem érezzük a jelenlétét.
A főhős története mindenesetre azon is áll vagy bukik, hogy meg tudja-e tölteni új tartalommal a készen kapott válaszokat és hagyományokat, amelyek gúzsba kötötték, mégis identitásának alapjait képezik, ezért nem tudja teljesen hátrahagyni ezeket.
A szerző ugyanakkor azt is taglalja a történet elején, mennyien lesznek öngyilkosok azok közül, akik zárt vallási közösséget hagynak el. Hiányozhatnak a rítusok, az ízek, az emberek, de a számkivetettek mindebből nem részesülhetnek, ezzel is tovább erősödik bizonytalanságuk, és talán nincsenek is tudatában annak, hogy
nem feltétlenül vétkük súlya az, ami visszahullik rájuk, hanem az a könyörtelen bánásmód, amellyel a vallási közösségek a fekete bárányokat sújtják kíméletlenül.
Feldmant egyrészt az a törekvés menti meg a széthullástól, hogy fiának normális, kiszámítható életet tudjon teremteni, a legnagyobb belső erőforrást számára mégis holokauszttúlélő nagymamájának példája és ereje adja. Ebből indul el az a belső késztetés is, hogy az ő útját végigjárva saját magát is megértse és újradefiniálhassa. A regény egyik – számunkra, magyar olvasók számára – legérdekesebben megírt fejezetében az út Magyarországra, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Kántorjánosi községébe, a nagymama szülőfalujába vezet. Mivel magam is ebből a térségből származom, vígjátékba illőnek találtam azt a jelenetet, amikor a New York-i haszid nő megérkezik Nyíregyházára, ahol a főiskola dékánjával és tolmácsával továbbindulnak Kántorjánosi és Levelek felé.
Feldman találkozása a vidéki magyar valósággal és annak percepciója a könyv egyik legtanulságosabb fejezete.
Ahogy a dékán bizonygatja, hogy itt mindig is szerették a zsidókat, sosem volt rasszizmus, vagy ahogy a szerző egy egyszerű leveleki étteremben rácsodálkozik az ételek valódi ízére. Arra a kontrasztra, amely az emberek vágyott valósága és hétköznapjaik között feszül, és amelyben képtelenek felismerni valódi erőforrásaikat és saját értékeiket.
Feldman útja innen Svédországba, majd Németországba vezet, ahol szerelmeken és kitérőkön keresztül, transzgenerációs traumák fellángolásán át végül Berlinben köt ki, és a kezdeti rácsodálkozás után válik maga is nyelvileg és identitásában is európaivá. És legfőképpen: szabad, saját történetét élő és újraíró nővé.
Nem fér hozzá kétség, hogy minden világvallás megújulása – a kereszténységet is beleértve – azon is áll vagy bukik, hogy ki tud-e lépni a több évezredes patriarchális keretekből, és megtalálhatják-e benne helyüket, szabadságukat, netán karrierjüket a nők, akik nem csupán feleségként és anyaként tekintenek magukra.
Deborah Feldman története egy ilyen nőé. Kérdés, hogy hányan fordítanak hátat hasonló, nem hitbeli vagy teológiai okból, hanem pusztán a szűkre szabott szereprepertoár miatt saját közösségüknek. Amiatt, mert abban nem lehetnek önmaguk.
A cikk eredeti változata a legutóbbi Egyházfórum folyóiratban jelent meg. Ez az írás annak némileg átdolgozott verziója.
Hűha, ezt (is) el kell olvasnom. Érthető az Unortodox nélkül is? Vagy esetleg fordított sorrendben? A Keresztapából anno én a 2. részt láttam először és csak utána az elsőt, talán másnál is működhet ez így.