A gyermek sosem lehet tulajdon
Az örökbefogadásról és nevelőszülőségről szóló kétrészes cikk lezárása.
Seben Glória pszichológus, evangélikus lelkész és Seben Viktória gyakorló nevelőszülő örökbefogadásról és nevelőszülőségről írt kétrészes cikkének második részét közöljük. Az elsőben az örökbefogadás egyházi és bibliai vonatkozásairól volt szó, ebben a részben pedig a nevelőszülőség valóságáról írnak vendégszerzőink.
A tavalyi évben több nevelőszülőkkel kapcsolatos tragikus hír borzolta a kedélyeket, és ez a futótűzszerű jelenség felhívta a figyelmet a rendszer gyenge pontjaira. Sok más intézményhez hasonlóan a hazai gyermekvédelmi rendszer is ezer sebből vérzik, és átfogó reformért kiált, az állam viszont mintha látványosan igyekezne kivonulni a területről és más szociális szegmensekhez hasonlóan inkább az egyházaknak átadni a lehetőséget. Ennek következtében került több gyermekotthon és a nevelőszülői hálózatok kb. 90%-a is egyházi fenntartásba. Az egyházi szerepvállalás növekedése arra int minket, hogy a terület teológiai reflexióját is érdemes átgondolnunk.
A magyar gyermekvédelmi rendszer elsődleges célja (legalábbis papíron), hogy a megszülető gyermekeket a születési családjukban tartsa, és a vér szerinti szülőknek igyekezzen megadni azt a segítséget, ami a gyermekek egészséges felnevelkedéséhez szükséges. Amennyiben a gyermek kiemelése mégis szükséges, a gyermekek útja kétfelé ágazik: gyermekotthonba vagy nevelőszülőhöz kerülnek (illetve természetesen olyanok is vannak, akik hosszabb-rövidebb időt eltöltenek mindkét intézményrendszerben). A nevelőszülőhöz kerülés előnye, hogy ez általában valódi kötődési kapcsolatot kínál a gyermek számára egy nevelőcsaládban, ahol legalább az egyik szülő elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot, és hivatásszerűen végzi ezt a munkát ún. foglalkoztatási jogviszonyban, amely mellett még másik munkaviszony is létesíthető. Ez szükséges is általában, mivel a nevelőszülői díjazás finoman szólva is szerénynek mondható, egyedüli jövedelemként nem teszi lehetővé a nevelőszülőnek, hogy eltartsa önmagát és a háztartását, ahol a nevelt gyermekeit gondozza. Ugyan a gyermekek ellátására is kap bizonyos összeget a nevelőszülő, ezzel azonban el is kell számolnia, ráadásul az összeg emelkedése nem követi az infláció mértékét. A nevelési ellátmány minimális összege napjainkban egy gyermek tisztességes ellátásának költségeit nagyjából adott hónap feléig fedezi. A hónap második részében a nevelőcsaládok leleményére van bízva, hogyan gazdálkodják ki a nevelt gyermek ellátásának fedezetét.
Mózes gyermekségtörténetében a nevelőanya bérezést kap a szolgálataiért, ami teljes mértékben természetes. Egy gyermek gondozása és nevelése komoly költségekkel jár, és jutalmat is érdemel. Hazánkban egyes régiókban, sőt településeken különösen népszerű a nevelőszülőség. Köztük olyan térségekben is, ahol – akár évtizedek óta – az elérhető munkahelyek száma alulmúlja a munkaképes lakosság igényét, valóban jövedelemforrássá válhat a nevelőszülőség intézménye. Ez a tény azonban nem jelenti sem azt, hogy az adott térség nevelőszülői kizárólag megélhetési szempont miatt vállalják szakellátott gyermekek nevelését, sem azt, hogy erre a feladatra alkalmatlanok.
Az államnak – a társadalomnak – nem csupán szívjóságból kell hozzájárulnia az állampolgárainak a felnevelkedéséhez, hanem önfenntartását biztosító érdekből is.
Ha pedig akadnak olyan vállalkozó állampolgárok, akik az állam feltételrendszerére éppúgy igent mondanak, mint egy olyan gyermek gondozására és nevelésére, aki nem az ő genetikai állományukat hordozza, akkor ezeknek a személyeknek a tevékenységét minden módon érdemes megbecsülni.
Emellett a nevelőanya és a nevelt gyermek között kötődés is kialakulhat. A közvélekedés gyakran állítja szembe az örökbefogadó szülőket és a nevelőszülőket olyan módon, hogy az utóbbi által biztosított nevelést, gondozást az anyagi ellenszolgáltatás miatt értéktelennek, szeretetlennek minősíti, azt is sugallva, hogy valódi szülő–gyerek kapcsolat a nevelőcsaládban a pénzorientáltság miatt nem alakulhat ki. Ugyanakkor tovább árnyalja a képet az a szintén elterjedt vélekedés, hogy a nevelőszülő nem viszonyul érzelmekkel neveltje felé, és szakmai körök részéről gyakran elvárt nevelőszülői attitűd is, hogy az átmeneti állapot miatt nem szabad túlzott érzelmi kötődést kialakítani. A kötődést ugyanakkor nem szabad egyszerűen összekeverni az érzelmi ragaszkodással. A kötődés biológiailag meghatározott szükséglet, amely a biztonsági szükségletekkel függ össze legerősebben. Az elsődleges kötődési személy általában ugyanaz, akitől a fiziológiai szükségletek kielégítését kapja a gyermek, ugyanakkor másokhoz is kötődhet, akik nem vesznek részt szorosan a gondozásában (pl. passzívabb apa, nagyszülők).
A gyermek Mózes helyzete – bár az életét mentette meg ez a három nő – annyiban bonyolódik, hogy identitása kettős lesz: héber és egyiptomi. Ráadásul Mózes kötődik az anyjához, és minden kötődési kapcsolat felbontása fájdalommal jár. Felnőttként Mózesnek választania kell egyiptomi és héber identitása között a két etnikum közötti feloldhatatlan konfliktus miatt, de valójában az isteni elhívás az, ami őt a héber identitás mellett végleg elkötelezi.
A családjából kikerült gyermek identitásának – bár az esemény érzelmi megdolgozása nagymértékben függ attól is, hogy milyen életkorban történik az örökbefogadás – mindenképpen eleme a veszteség, az elutasítottság átélése, a „nem kellettem” és a „hová tartozom?” alapélmény.
Hozzátennénk, hogy az elvált szülők gyermekei – akik társadalmunkban egyre nagyobb létszámú csoportot képeznek – hasonló identitáskrízist élhetnek meg akkor, ha szüleik kapcsolata konfliktusos, és egymással összeegyeztethetetlen értékeket közvetítenek, nagyon eltérő életmódot folytatnak.
Meglátásunk szerint a tavaly ebben az időszakban kezdődő nevelőszülői ellátással kapcsolatos botrányhullám nemcsak a gyermekvédelmi szakellátás állapotaira és rendszerhibáira hívta fel a figyelmet, hanem egy többeket érintő problémára, mégpedig arra, hogy egyre kevesebben vannak, akik jól funkcionálnak a szülői szerepkörben. A tradicionális emberi közösségek felbomlása az egyik oka ennek a jelenségnek, és állami szerepvállalással, irányítottan volna szükséges ezek korábbi funkcióját pótolni. Ha mégoly mesterségesnek is tűnik, de a generációk találkozását, a szülők tapasztalatcseréjét és rekreációját biztosító közösségi színtereket kellene kialakítani, természetesen széles körben igénybe vehető módon (ingyenesen és fizikailag is elérhetően). Az örökbefogadásra váró, a gyermekvédelmi szakellátás intézményrendszereiben nevelkedő gyermekek létszáma is csökkenne hosszú távon, ha a gyermekvállalás olyan kötelező és térítésmentes szülőképzéssel párosulna, amellyel megelőzhető lenne a gyermek későbbi életkorában érzékelt veszélyeztetett állapot.
A nevelőszülőséggel kapcsolatos véleménycikkekben, riportokban újra és újra felüti a fejét egy jelenség, amely szintén nagyon megosztó, és több szempontú megközelítést igényel a tárgyalása. Ez pedig a nevelt gyermek nevelőszülő által történő örökbefogadásának a lehetősége. A magyar gyermekvédelmi rendszer ezt a lehetőséget kifejezetten üldözi, amit olyan esetek is bizonyítanak, mint amikor évekig senki nem jelentkezik egy gyermekért örökbefogadásra, de amikor a nevelőszülő jelzi, hogy ő szívesen örökbefogadná neveltjét, akkor a gyámhatóság hirtelen megjelenik az örökbefogadni szándékozó párokkal.
Szakmai érvek is szólnak amellett, hogy szerencsés a két szerepkört külön kezelni. Magyarországon köztudottan kevés a nevelőszülő, és az örökbefogadással a rendszer elveszít egy nevelőszülői helyet, a nevelőszülő ugyanis meghatározott számú gyermek ellátására kapja az engedélyt. A másik nyomós érv a nevelt és örökbefogadott gyermekek együttes jelenléte egy-egy háztartásban, amely súlyos konfliktusok melegágya is lehet. Bár a tilalmat sehol sem rögzíti szabály, a gyámhatóság attól is tarthat, hogy a nevelőszülőség az örökbefogadás előszobájává, próbájává is válhat, és emiatt nem alakul ki az örökbefogadó szülőkben a kívánt elköteleződés, és a nevelőszülők sem tagozódnak be többé a gyermekvédelmi rendszerbe.
A már említett kötődési viszony miatt azonban érdemes lenne ezeket az eseteket a gyermek érdekét szem előtt tartva egyénileg elbírálni. A kötődés ugyanis biológiailag megalapozott pszichés funkció, amelynek azonban semmi köze sem a genetikai rokonsághoz, sem a szoptatáshoz magához, hanem a biztonságra való szükségletünkkel függ össze. A gyermek, aki rászorul a gondoskodásra, a vele törődő személy(ek)kel alakít ki kötődési kapcsolatot. Akitől a gyermek léte függ, ahhoz kötődik, őt tekinti a biztonság forrásának. A bántalmazott gyermek sorsa azért is tragikus, mert ugyanaz a személy válik a veszély forrásává, akinek a biztonságot kellene nyújtania, ezért a bántalmazott gyerekek kötődési stílusa a dezorientált/félelemteli/lefagyott jelzőkkel is leírható. A gyermekről gondoskodó személy válaszkészségére reagálva a gyermek kialakíthat biztonságos és bizonytalan kötődési stílust. A bizonytalan kötődés további két altípusra oszlik: az elkerülő és az ambivalens/szorongó kötődési stílusra. A gyermekotthonokban élő állami gondoskodásra szoruló gyermekeknél a felnőtt nevelők óriási fluktuációja miatt ez a kötődési szükséglet szinte szükségszerűen bizonytalan, akik pedig visszaélés áldozatai lettek a családjukban és/vagy az intézményrendszerben, azoknál komplex kötődési sérülésről is beszélhetünk. A nevelőcsaládokban, ha kicsiként kerül oda a gyermek, és több évet eltölt ott, akkor a kötődés szükségszerűen kialakul benne. Idősebb gyerekeknél már könnyen lehet, hogy a bejáratott kötődési stílust fogják alkalmazni a nevelő/örökbefogadó szülőre is. A kötődésnek tehát van egy szenzitív periódusa, az első három életévben változhat a legtöbbet, ugyanakkor módosulhat később is, de csak olyan kapcsolatban, ami a kötődési rendszert reaktiválja (kutatások szerint ilyen a párkapcsolat, a terápiás kapcsolat és az istenkapcsolat).
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy „kié a gyermek?”, hamar beleütközünk a szülőséggel kapcsolatos saját legbenső vágyainkba. Sokan kétségbeesetten vágyunk „saját” gyermekre, szeretnénk megélni az anyaságot és az apaságot biológiai úton is.
Mózes története azonban világossá teszi, hogy egy gyermek sohasem lehet tulajdonunkká. Akkor sem, ha genetikailag tőlünk származik, akkor sem, ha mi adtunk életet neki, és akkor sem, ha átmenetileg vagy örökre a családunkba fogadtuk.
A gyermek a keresztény gondolkodásmódban végső soron Istené, és a csecsemőkeresztelés rítusában – hitvalló keresztséget gyakorló egyházaknál pedig a gyermekbemutatás alkalmával – ezt a szülők és a gyülekezet igyekeznek is tudatosítani. A teremtő, megváltó és megszentelő Istennek a szájából hangzik a hívás a gyermek felé: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (Ézsaiás próféta könyve 43,1)