Miért ennyire kellemetlen a Bese-ügy?
Bese Gergő esete annyira kínos, hogy jobb lenne szemlesütve messzire elkerülni, de keresztény felületen lehetetlen nem foglalkozni ezzel a témával ezen a héten.
A Válasz Online múlt pénteken írta meg, hogy Bese Gergely katolikus pap melegpartikon vett részt, és az ezzel kapcsolatos akták, fényképes és videós bizonyítékok a politika felső köreihez is eljutottak. Ezután Bábel Balázs kalocsai érsek néhány órán belül felfüggesztette Besét a papi szolgálat alól. Majd az is napvilágot látott, hogy ezeken a partikon Bese nemcsak részt vett, de maga is készített róluk felvételeket.
Bár a gyerekek beiskolázása körüli elfoglaltságok miatt csak távolról követtem az eseményeket, nekem az ügy kirobbanásakor rögtön Bese Gergő Hodász Andrásnak írt egykori levele jutott eszembe, amit Bese akkor írt, amikor Hodász kilépett a papi szolgálatból. (Kicsit az az érzésem, hogy a történet önálló életre kel, és saját maga paródiájává váik ezen a ponton.) Ebből a barátinak álcázott levélből süt a káröröm és az erkölcsi fölény, meg valamifajta furcsa elégtétel, hogy Hodász távozása után több babér teremhet számára a katolikus egyház „sztárpap”-státuszai között, amelyet – nagyon úgy néz ki – egyelőre hitelesen csak Pál Feri atyának sikerül megtartania. Fontos különbség egyébként a két melegbotrányba keveredett közismert pap között, hogy Hodász maga állt nyilvánosság elé, egyébként monogám homoszexuális kapcsolatával, míg Bese Gergőt – nos, mit szépítsük, csúnyán lebuktatták. Hogy kinek és milyen okból állhatott ez érdekében, azt jelen írás keretei között nem szeretném firtatni, sem az ügy hátterében meghúzódó NER-es szálakat, inkább azt a gyomorforgató kettősséget, ami az egész ügyet körüllengi.
Első körben a cölibátus intézménye felé tennék egy rövid kitérőt, az erről folytatott diskurzust vagy akár a fiatal papok felkészítését azzal kapcsolatban, hogy valójában mennyire nehéz, emberi természettel teljesen ellentétes vállalást kell egy életre a nyakukba venniük, legalább annyi tabusítás övezheti, mint minden egyéb szexualitással kapcsolatos kérdést az egyházon belül. (De javítsanak ki, ha tévedek.) Miközben mindaz, amit az emberi természetről, személyiségfejlődésről és abban a szexualitás szerepéről, az emberi pszichéről az elmúlt évszázadban, évtizedekben megtudhattunk, sokkal bővebb ismereteket tesz lehetővé, mint ami abban az időben állt rendelkezésre erről, amikor a cölibátus intézményét kitalálták. A női testen és testiségen eleve ott volt a tisztátalanság több évszázados bélyege; magától értetődőbb volt talán, hogy aki tiszta és erkölcsös életet akar élni, erkölcsi magaslatokba vágyik, az jobb, ha távol tartja magát a nőktől.
A szexualitás teljes megtagadása és az Istennek szentelt élet persze nem lehetetlen, és valóban egy fölsőbb állomása a spirituális útnak – férfiak és nők számára egyaránt. Ám e lemondás kiteljesedést hozó megéléséhez egy szerzetesi közösségben (vagy még akár remeteként, teljes izolációban is) több tér nyílik, mint egy magányos plébánián, ahol saját magán – és árnyékán – kívül nem találkozik mással egy pap, csak rengeteg elvárással és teendővel.
Milyen támogatást kapnak, kaphattak a saját árnyékukkal hosszú évek óta egyedül küzdő papok, mielőtt ráléptek az erkölcsileg és morálisan is megkérdőjelezhető útra?
Hogyan kezeli az egyház a segítséget kérő papok jelzéseit, amikor két dolog köti le a figyelmét: hogy elkerülje a botrányt, és hogy megoldja az egyházi humánerőforrás legégetőbb kérdését: a paphiányt. Recseg-ropog a több évszázados intézményrendszer és infrastruktúra, hiszen nincs ember, aki elvégezze a szolgálatokat. (És a hívek száma is egyre fogy.) Az egyház egyáltalán nem szeretne távozó papokat, sem a távozó papokkal járó esetleges botrányokat a nyakába venni, csakhogy ezzel egyenes út vezet a még nagyobb botrányok felé, mert ahogy a Biblia is írja, „szükséges, hogy botránkozások történjenek” (Mt 18,7), és kiderüljön az igazság.
Mikor veszi komolyan az egyházi tanítás, hogy az ember szexuális lény is, és az elfojtás, a tabusítás borzasztó pusztítást okozhat? Hány ilyen botránynak kell még napvilágot látnia, amikor jobb esetben felnőtt emberekkel szexuális viszonyt folytató, rosszabb esetben könnyebben befolyásolható és sakkban tartható gyerekekkel visszaélő papoktól hangos a sajtó?
A Biblia ugyanakkor világosan fogalmaz a lelki és vallási vezetők erkölcsi felelősségét, feddhetetlen életük szimbolikus jelentőségét illetően is. De kellőképpen felkészítik őket arra, hogy mivel jár a hivatásuk és az azzal együtt járó cölibátus? Van valamilyen elképzelés arra nézve, hogy mennyire természetellenes és felőrlő dolog az ember emberi természetét, intimitásra és szeretetre való természetes igényét (nem bűnös vágyát) kiiktatni, és ebben – tehát a megelőzésben – az egyháznak bizony sokkal nagyobb felelőssége és lehetősége lenne, mint a sorozatosan kirobbanó botrányok kétségbeesett kezelésében?
Ígéretemmel ellentétben, egy NER-es szálat mégis beemelnék az eset értékelésébe, ez pedig a keresztény értékek sorozatos felhasználása és hangoztatása, nem meggyőződésből, pusztán eszközként, valamifajta erkölcsi felsőbbség alátámasztására a NER-es „keresztény kurzus” látszata alatt. (Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon hány erkölcsi botrányba keveredett, kormányközeli pap vagy püspök kell még ahhoz, hogy ezzel a retorikával felhagyjanak?) Mindezt pedig csak azért említem meg mégis, mert Bese Gergő a NER Karmelita-szentelő sztárpapjaként (és a – tőle azóta elhatárolódó – Vasárnap.hu szerzőjeként) maga is ezt a szekeret tolta, akár Hodász András, akár Tóth Gabi magánéleti döntéseinek erkölcsi megítéléséről volt szó, és a lehető legkritikusabban lépett fel az LMBTQ-közösséggel szemben is.
Az ő esete elsősorban emiatt a képmutatás – és a lelki vezetők erkölcsi felelőssége – miatt kellemetlen, különösen, ha figyelembe vesszük a katolikus egyház álláspontját a szexualitással és az erkölcsi elvárásokkal kapcsolatban. A katolikus papok cölibátusra és önmegtartóztatásra tett fogadalma azt üzeni, hogy a szexualitás helytelen és bűnös – ahelyett, hogy figyelembe vennék a szexualitás megtagadásának az emberi természettel – teremtettségünkkel – teljesen természetellenes mivoltát. Ezt az egészet csak tetézi, hogy újra és újra szembesülünk azzal, hogy maguk az egyházi személyek sem tudnak megfelelni ezen elvárásoknak.
Ez az eset tehát egyrészt rávilágíthat arra, hogy az elfojtott vágyak, amelyek a természetes emberi érzelmekkel szemben állnak, súlyos következményekkel járhatnak, és megingathatják a szűkebb, közvetlenül érintett vallási közösség, de az egész társadalom egyházba vetett hitét is. Az eset másik fontos erkölcsi tanulsága pedig a hitelesség kérdése. Ezek a botrányok végső soron azt mutatják meg, hogy sorozatos botrányok ide vagy oda, még mindig él az a társadalmi elvárás, hogy a papok élete összhangban álljon az általuk hirdetett értékekkel.