Hogyan lehet újra szent az egyház?
A szent emberek, szent közösségek itt vannak köztünk, bármennyire eltűnnek a Besék vagy a Balogok mögött.
Visky András író a Parókia portálon Hol van az ő Istenük? címmel megjelent publicisztikájában a Magyarországi Református Egyház tematikus éve, az Élő Ige éve apropóján fogalmaz meg súlyos gondolatokat arról, hogy egyáltalán milyen reménye lehet az egyháznak arra, hogy Isten szavát hitelesen képviselje, hogyha folyamatosan, újra és újra elbukik. Bár nem egyszerű, de fontos olvasmány ez egy olyan időben, amikor az egyház vezetői és tagjai nagyrészt a csendet vagy a hárítást választják megküzdési stratégiaként. Visky tetemre hív, felkérdez, és mindenki szeme láttára nyitja ki annak lehetőségét, hogy levegőt kaphassanak a református egyház, de az egész magyarországi kereszténység mély, tátongó sebei. Nem gyógyító szavak ezek, de nem is kell annak lenniük. Első lépésnek tökéletesen elég az, hogy megfogalmazódik valami, ami eddig csak a zárt ajtók mögött merülhetett fel.
Dóri legutóbb Bese Gergőről írt, az ő nagyon kellemetlen ügyéről, amit a következőképpen zárt: „Az eset másik fontos erkölcsi tanulsága pedig a hitelesség kérdése. Ezek a botrányok végső soron azt mutatják meg, hogy sorozatos botrányok ide vagy oda, még mindig él az a társadalmi elvárás, hogy a papok élete összhangban álljon az általuk hirdetett értékekkel.”
Viaskodom ezzel a mondattal, de nem azért, mert ne adnék neki igazat. Az egyházakban olyan erőteljesen ott van a bizonyosság, hogy ők ismerik jól ezt a világot, ők tudják azt, hogy mi a helyes, Isten adta gondolkodás és magatartás, és ezért vagy kedves szóval, vagy emésztő haraggal, de egyszerűen kiömlik belőlük az, hogy megmondják a tutit.
Az állandó normatív kényszer görcsös feszültséget okoz, könnyedén fegyverré válva a rossz kezekben, vagy teljesen hiteltelenné válik akkor, ha a kereszténység képviselője képtelen megfelelni az általa előírt szigorú szabályoknak.
Van ennek persze egy képmutatásról szóló olvasata is, de érzésem szerint a kereszténység olyan magas piedesztálra emeli az igaz teológiát vagy a helyes erkölcsöt, hogy ott nincs helye kételynek vagy elesettségnek. Egyszerűen nem lehet nyerni.
Nemcsak a papokat, lelkészeket sújtja ez a teher, hanem a hívő embereket is. Az egyház számon kéri rajtuk gyengeségüket (miért nincs jelen, miért nem vállal önkéntes munkát, miért nincs normális családi élete, stb.), míg a társadalom az egyház bűneit igyekszik rajtuk leverni, mert nincs előttük más, akit elérhetnének.
Visky azt kérdezi szövegében: „Vajon a »szent ember« mint elvárás valóban túlzó volna?” Amíg a szent azt jelenti, hogy tökéletes, makulátlan, addig valóban az. Paptól, lelkésztől és minden kereszténytől. Az, hogy a kereszténység direkt vagy indirekt módon ráhelyezte ezt a terhet mindenkire, akinek valamennyi köze is van ehhez a történethez, megbénította annak lehetőségét, hogy a szent valami egészen más legyen. Amiről Visky is szólni akar, az a kereszténység szent értelmezésenek helyes olvasatához való visszatérés. Ugyanis a kérdése előtt így fogalmaz a lelkészek „szentségéről”:
„Az Élő Ige évében a következő fölvetés szegődött makacsul a nyomomba: vajon miért despiritualizálódnak az egyházi vezetők? Miért mutatja magát elkerülhetetlennek ez a folyamat? Kérdésem semmi esetre sem az elöljárók személyes lelki életére irányul, hanem a világ előtti megjelenésük mikéntjére, azaz reprezentatív jelenlétükre. Miért lép a pásztor, sőt a lelkipásztor helyébe a cég legmagasabb operatív vezetője, azaz a CEO?
Nem szeretném elhallgatni, hogy ti. ha szigorúan a despiritualizálódás alakulását vizsgálom, nem látok magam előtt igazán számottevő és emlékezetes ellenpéldákat. Mintha föl sem vetődne, hogy az egyházi vezető személyében a Lélek emberével volna dolgunk, azaz egy szent emberrel, aki „félelemmel és rettegéssel” munkálkodik a maga és egyházközössége üdvösségén. Az egyházi vezető esetében sokkal inkább az ún. „közéleti szereplővel” megyünk szembe, akinek a szóhasználatát előbb-utóbb a nyilvános tér nyelvi alakzatai veszik uralmuk alá. Sem az etikai kérdésekben oly ritka és sápadt, mindig a politikai megfelelésnek alávetett megszólalások, sem a hallgatások nem bírnak elkülönböző evangéliumi jelentéssel.
Mi mozdíthatná ki a nyilvános beszédet a Lélek létfontosságú nyelvi invenciói irányába?
Vajon a »szent ember« mint elvárás valóban túlzó volna?”
Szent embernek lenni a kereszténység számára nem jelentheti a tökéletességet. Nem attól lesz szent az emberi élet vagy a papi hivatás, mert az hibátlan. Nem is lehet az.
A szent ember az, akiben működik a Lélek. Megfoghatatlan, tudom, de mégis érezhető.
Szent az, aki ha megszólal, megáll az idő, és megnyílik valami újnak, valami jobbnak, valami teljesebbnek a lehetősége.
Egy egyházi vezető, egy mezei pap, egy hitét gyakorolni próbáló hívő nem a megfeleléssel teljesíti Istentől kapott mandátumát, hanem azzal, hogy szavai és tettei felnyitják az örömhír titkát. A szent emberek, szent közösségek itt vannak köztünk, bármennyire eltűnnek a Besék vagy a Balogok mögött.
És nem túlzó elvárás ez. Mert az az élet, amiben az Isten Lelke van jelen, nem fakadhat elvárásból, hanem csakis hálából. Hogy itt lehetek, hogy rám bízattak mások, hogy nem voltam egyedül a porban, és hogy megsejthetem, hogy itt, az életben a végességből fakadhat valami új. Szent ember vagyok, ha ennek felmutatásával akár egy kicsit beragyoghatom a másik embert. Talán itt az idő, hogy az egyház profán, Lélek nélküli működésében ez a fajta szentség is nagyobb teret kapjon.
Most vasárnap egy igazán új dologba vágunk bele: elindítjuk a Belső kört! Sztehlo Gábor halálának 50. évfordulója alkalmából emléksétát tartunk a gyermekmentés emblematikus budai helyszínein Laborczi Dóra vezetésével. Ha érdekelnek a részletek, olvasd el erről szóló bejegyzésünket:
Azt szoktam mondani, hogy a "szent" nem minőségjelző, hanem birtokosjelző. "Az egyház azért szent, mert Istené." - hangzik a konfirmációi káté egyszerű válasza.