Páros lábbal rúgta be az ajtót a tanévkezdés, sajnos a meleget nem sikerült kitessékelnie, mi pedig – csak hogy ne változzon semmi az életünkben – mindketten az ezer szálon futó életünket próbáljuk egyben tartani. Tanévnyitásként most Szabolcs egy szövegét közöljük.
Évekkel ezelőtt egy evangélikus intézmény alapkőletételén a következő, kissé humoros jelenet szemtanúja lehettem: a liturgia egy pontján a szép számmal jelen lévő lelkészek egy félkört alkottak, és egymás után egy-egy szentírási igeszakasszal és három kalapácsütéssel megáldották az útjára induló építkezést. A félkörben a hely szűkössége miatt ott maradt a kormány képviselője is, akinek továbbadódott a kalapács. Zavarodottságában élt a lehetőséggel, odalépett az alapkőhöz, háromszor félve koppintott, és egyfajta szent jókívánságként annyit mondott: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
A vallás és a politika összefonódásának számtalan jelét látjuk életünkben. Van, hogy a politikusok veszik fel a kereszténység jelét, megküzdve annak értékeiért és így-úgy csavarva annak szent szövegét. Máskor arra lehetünk figyelmesek, hogy az egyház képviselői pártpolitikai csatározások áldozataivá vagy éppen zászlóvivőivé válnak.
Az általam említett történet az én olvasatomban ennek a két szélnek a köztes, szürke zónájában szerepel, ugyanis ez a malőr rámutat valami különlegesre: nemcsak a kereszténységnek, de a magyarságnak, nemzeti identitásunknak is lehet vallásos dimenziója. Már ha igazat adhatunk Robert N. Bellah amerikai szociológusnak és a civil vallásról szóló elméletének.
Isten áldja Amerikát!
Bellah a hatvanas években írt először a civil vallásról egy rövid, szórakoztató gondolatkísérletnek szánt tanulmányában. Felvetése az volt, hogy bár tradicionálisan a kereszténységet tekintik az Amerikai Egyesült Államok nemzeti vallásának, mégis meg lehet figyelni egy, az egyházaktól elkülönült, intézményesített vallásos rendszert, amelynek mentén az amerikai társadalom szerveződik. Ennek legkülönbözőbb szimbólumait az amerikai nép többsége nemcsak hogy elfogadja, hanem szent áhítattal tekint rájuk.
Hogy mik is ezek a szimbólumok? Minden, ami az amerikai identitásnak súlyt ad: az ország kiemelt szövegei, amelyeket minden amerikainak kívülről kell tudnia; a történelem nagyjai, akik megkérdőjelezhetetlen, mitikus alakokká válnak, belépve ezzel a nagy nemzeti panteonba; vagy a zászló, amely nemcsak egy jel, hanem katonák százezreinek véráldozatára emlékeztet.
Az említett szociológus felvetése azonban ennél konkrétabb szimbólumból indult ki, ugyanis ő az amerikai elnökök beiktatási beszédeit vizsgálta. Tanulmányában arra az ambivalenciára mutatott rá, hogy bár az Egyesült Államok működésének fontos alapelve az egyház és az állam erős szétválasztása, az amerikai elnökök mégis előszeretettel hivatkoznak Istenre. Legegyértelműbb e hivatkozások közül a jól ismert, elköszönésként használt mondat: „Isten áldja Amerikát!”
Bellah megfigyelése azonban az, hogy ezek a beszédek sosem a Szentháromság Isten vagy Jézus Krisztus melletti konkrét tanúságtételek – utóbbinak a nevét szinte sosem ejtik ki –, hanem azt célozzák, hogy az elnökök általuk általánosan szólítsák meg az amerikai társadalom széles, Istenben egészen, elkötelezetten vagy kissé hívő rétegeit, és hogy az általános transzcendens nevének segítségül hívásával az elnök, a „szekuláris főpap” vallásos dimenziót adjon mindannak a politikai ajánlatnak, amelyet ő a nép számára kínál.
A nagy ajánlat azonban nagy felelősséggel jár. Azzal, hogy a beiktatáskor nemcsak az ország alkotmányára esküszik fel, hanem a Bibliára is, az elnöknek nemcsak az emberi elvárásoknak kell megfelelnie, hanem isteni kritériumoknak is. Megszólalásainak, tetteinek, eredményeinek így kettős súlyuk van. Erre kifejezetten ékes példa John F. Kennedy elnök 1961-es beiktatási beszédének zárószakasza, amelyben a következőképpen búcsúzik: „Lépjünk előre, hogy vezethessük ezt az országot, melyet szeretünk, kérvén az Úr áldását és segítségét, tudván azt, hogy itt e földön Isten tettei igazán a magunkéi is kell, hogy legyenek.”
Mitől vallás a civil vallás?
A civil vallás kritikusai megkérdőjelezik Bellah elméletét, feltéve a kérdést, hogy mennyiben van itt szó vallásos hitrendszerről, nem egy retorikai sajátosság vagy egy nacionalista él jelenik-e meg a korábban említett példákban is. A megannyi vallásértelmezést most félretéve egyetlenegy szemponttal szeretném mélyíteni azt a kérdést, hogy mennyiben vallás a civil vallás.
A kereszténység megkülönböztetett szerepet játszik az amerikai társadalom történetében és jelenkori életében. Az amerikai eredetmítosznak, az ország kialakulásának, megalapításának főszereplői azok a puritán telepesek voltak, akik azzal a szent küldetéssel érkeztek az új kontinensre, hogy az új kolóniákban hozzák létre a megígért új Jeruzsálemet. Az állam alapítói vagy hívőként, vagy a felvilágosodásra jellemző deista humanizmus nyelvét követve írták meg a nemzet legfontosabb szövegeit. Az amerikai történelem legnagyobb „szentjei” között pedig a kereszténység olyan kiválóságait találhatjuk meg, mint Martin Luther King vagy Billy Graham, akiknek a politikai és kulturális törekvései és elért eredményei megérthetetlenek keresztény hitük ismerete nélkül.
Kiváló gondolatébresztő a témában Gregory A. Boyd A keresztény nemzet
mítosza című – a Luther Kiadónál magyarul is megjelent – könyve, amelyben a szerző nemcsak ezeket az összefonódásokat keresi, hanem élő hittel és mély kíváncsisággal próbálja megérteni azt, hogy mindez és az egyházak politikai szerepvállalása milyen hatással van az egyházi közösségek életére.
A civil vallás nem vallás, de a kereszténységgel való összefonódása mindenképpen vallásos érzületet indít el az emberekben; egyfajta vallásos hit lengi körül a nemzet legkülönbözőbb intézményeit, értve ezen az amerikai nemzeti identitás egészét. Alexis de Tocqueville francia filozófus találóan mondta azt Amerikáról a 19. század első felében, hogy „az amerikaiak elméjében olyannyira összekeveredik a kereszténység és a szabadság, hogy szinte lehetetlen az egyiket a másik nélkül megértetni velük”.
Harc egy (nemzeti) minimumért és maximumért
Jelenkorunk társadalmának egyik legnagyobb kihívása az egyre erősödő polarizációs folyamat, amely a társadalmat két egymással szemben álló táborra szakítja. Ezeket a törésvonalakat jól ismerjük, hisz naponta megtapasztaljuk kisebb-nagyobb beszélgetésekben, amikor szóba kerül a politika vagy egy aktuális társadalmi kérdés. Az amerikai James Davison Hunter ezt a folyamatot kultúrharcnak nevezi; ebben a véleménykülönbségek már nem a demokratikus működés vagy a szólásszabadság ékes jelei, hanem ideológiailag meghatározott, végtelenül leegyszerűsített és sztereotipizált, kőkemény küzdelmek. Hunter számára ezek amerikai jelenségek, de nem lehet nem észrevenni, hogy mindez már a mi életünket is háborítja.
Ebben a harcban sérülnek a nemzeti értékek – amerikaik és magyarok egyaránt –, mert többé már nem közös kincsek, hanem egyes politikai oldalak sajátos fegyverei. Ezért lehet, hogy az írás elején említett humoros történet,
a Kölcsey-idézet elmondása ebben a szakrális környezetben egyes olvasók számára helyes, államférfiúi tettként jelenhet meg, míg másokban újabb szkepszist vagy dühöt szül az egyház és a kormányzat kapcsolatát illetően.
A civil vallás éppen azt a kérdést veti fel, hogy
vannak-e a saját magyar identitásunknak olyan elemei, amelyek mentesülnek vagy éppen felszabadíthatók a kultúrharc elnyomásától.
Meggyőződésem, hogy a hazát szerető, fontosnak tartó emberként állampolgári kötelességünk ezeket a minimumokat nemcsak megőrizni, hanem meg is erősíteni úgy, hogy valóban minden magyar ember számára építők és integrálók legyenek. A keresztények speciális feladata pedig ebben az, hogy ne engedjék, hogy ez a minimum elvegye a figyelmet a legfontosabb maximumról, mindennek a kiindulópontjáról, hitünk középpontjáról: Jézus Krisztus megváltó művéről.
A kultúrharcban nemcsak mi sérülünk, nemcsak közösségeink szakadnak ketté, hanem benne Jézus Krisztus is. Foglalkozni a civil vallással, elmélkedni állam és egyház viszonyán olyan munka, amelyet Krisztus-követőként nem spórolhatunk meg.
A szöveg az Evangélikus Élet 2024. július 28. – augusztus 4.-i lapszámában jelent meg.